Rég volt, hogy is volt.. ?(hangoskönyv)

Hangoskönyv. Címe: Egyedül

Indítsd el a videót! Ha nincs hang, vidd rá az egeret a videóra, majd kattints a videó alján lévő kürt ikonra!

Ahogy a reggeli nap sugarai bevilágították a rétet, át meg át járva, ahogy ugyanezek a sugarak felmelegítették az erdőt, életet adva az erdő vadjainak, a bokroknak, a fáknak, és minden élőlénynek, úgy az én kedvem is hajnaltól egész reggelig egyre jobb és jobb lett. Bolyongtam az erdőben. Bolyongásom közben találtam egy tisztást, bementem a tisztás közepére.

Nyugalom töltött el. Éreztem, hogy olyan béke, és nyugalom van bennem, mely teljesen átitatja testem minden zegét – zugát.  Láttam most a Teremtőt, a Teremtő nagyságát, szépségét jóságát. Mert van Isten! Ezt tudom. Leültem, elkezdtem gondolkodni. Gondolkodni eddigi életemen. Azon, hogy mit tettem jól, mit tehettem volna másképpen.

Csend, béke és nyugalom volt körülöttem. Gondolataim így szárnyakat kaptak. A csend segített abban, hogy zavarmentesen elmélkedjek. Visszagondoltam gyermekkoromra, a szép nyarakra, a szép telekre, a disznóvágásokra, amikor a család együtt volt. Rokonok is, barátok is. Az egyik ilyen alkalomra kristálytisztán emlékszem. Tél volt. Malacvisításra ébredtem. Úgy tizenhárom éves lehettem. Kint mindent betakart a hó.

Akkoriban szép telek voltak. Talán 1982 – 83 írtunk. A malacvisításra gyorsan felöltöztem. Körülbelül hajnali fél hat lehetett. Már levágták az elsőt mire kiértem. Volt vagy tizenöt felnőtt körülöttem a szentendrei rokonoktól kezdve az aszódi rokonokon keresztül. Szászi Bandi bácsi szúrt most is. Szúrása mindig betalált. Mivel úgy tizenhárom éves voltam, kértek fogjam meg én is. Megfogtam. A lábát hirtelen kaptuk el. Visított kegyetlenül. Eldöntöttük az egyik oldalára, néhányan rátérdeltünk. Én fogtam a hátsót. Bandi bácsi szúrt és végzett.

A disznó rángatózott. Rengeteg vér jött ki belőle. – Ez is megvan – nyugtázták körülöttem.

– Gyertek, igyunk egyet – mondták. Jó volt látni, ahogy körbe állnak, és egymást kínálják. Pálinka volt a nagyok, a felnőttek kezében. Mamáék felfogták a vért egy edénybe. Bevitték és már sütötték is. Elsők között általában vér volt. Akkoriban megettem. Ma már nem tenném.

Szép volt, ahogy édesanyámék együtt a beleket mosták, más felnőttek kinn, néhány padlón elkezdték feldarabolni a nemrég leszúrt disznókat. Mindig nagyon tetszett a perzselés. Érdekes szaga volt a malac szőrének. Máig is itt van az orromban. Utána kinn kettévágták hasánál, gerincénél.

Általában ketten bevitték a benti nagy faasztalra, és leterítették arra. Ott folytatódott a darabolás. Éreztem a meleg hús jellegzetes illatát, szagát. Ma hiányoznak ezek az alkalmak. Nem csak vágásról szóltak, hanem együttlétről, együtt nevetésről, beszélgetésekről, biztonságról, törődésről. Olyan jó volt együtt enni délután a hurkát mamáékkal, a nagybátyámmal, édesanyámmal, édesapámmal és a rokonokkal!

Emlékszem, mindig lehetőséget kaptam kolbásztöltésre. Vékonybélbe töltöttük a már előre jól bekevert beízesített húst. Általában ketten keverték egy nagyteknőbe. A felnőttek közül többen hozzászóltak, minősítették menet közben az ízvilágot. –  Kell még bele só –mondták – egy kis bors is. Kialakult az íz, amit többen összehoztak. Milyen jó volt látni füstölés után, amikor ott lógtak a kolbászok a kamra gerendáján. Micsoda füstölt illat töltötte be az egész kamrát!

Segíthettem a hurka töltésében is. Jó volt látni, ahogy a hurka gyűlik, gyűlik az asztalon. Azt is, ahogy abárolják. Minden itt van, az emlékeim tárházában. Az illatok, az arcok, a mozdulatok mind lényem szerves részét képezik. Emlékeim nagy tárházának értékes darabjai.

Délután már pityókás volt a társaság a bortól, a sörtől, a pálinkától, de ez ilyenkor elkerülhetetlen volt, és széppé tette azokat a pillanatokat. Örült mindenki. Estefelé a mamáék már főzték a káposztát, a hozzá való húst, majd később kitakarították forró vízzel a zsíros edényeket. Sok kis szorgos kéz munkájának eredményeként rend és tisztaság lett, és így öröm a szívekben.

Volt olyan, hogy estefelé anyukámék, nagybátyámék kártyáztak egymással. Ilyenkor jókat nevetgéltek. Pénzre játszottak. Nem sokra, de ez tette igazán izgalmassá játékot. Nem tudom, hogy aznap esett e a hó, de ha igen, az külön ajándék volt a Teremtő Istentől. Nagyon szerettem fiatalságom havas teleit.

Másnap, vasárnap, egy kicsit későn keltünk, mert mindenki fáradt volt. Aznap délutánonként néha – néha összeültünk még kártyázni. Alkalmanként én is játszottam. Nagybátyám igazán humoros jókedve, édesapám mosolya, és édesanyám becsületessége lenyűgözött. A mai napig nagy hatással vannak rám. A Szentendrei rokonok, Miki bácsi, Erzsi néni, drága unokatestvérem Andrea és Miklóska is olyan emlékeket szőttek szívem mélyén, melyeket soha nem felejtek el.

Nagybátyám felesége Marika, és aszódi unokatestvéreim, Móni és Kriszti szintén felejthetetlen emlékek. Aztán ott voltak az utcabeliek, István a süketnéma, Budai Laci bácsi, és a Matyi. Szeretettel gondolok rájuk. Nagybátyám sajnos már nem él, István is eltávozott. Nem sokra rá édesanyám. Mamának nagyon fájt két gyermeke halála, de az emlékek örökké így vannak, megmaradtak. Később mama is meghalt nyolcvannégy éves korában.

Nagy szomorúság volt mindhármuk halála. De mindezek közül édesanyám elvesztése viselt meg leginkább. Negyvenhét éves volt. Ma már nincsenek ilyen összejövetelek. Megváltozott a világ. Szétdarabolódott sok minden. Kissé eltávolodtunk egymástól rokonok, barátok. De mi, még élők, tudjuk, milyen volt régen.

Ahogy így gondolkodtam, elmélyedtem, langy keleti szél simogatta meg hátamat a tisztás közepén. Nagyon jól esett. Mintha ezzel nyugtázta volna gondolataimat a Teremtő, és mintha azt mondta volna – örülök, hogy itt voltál. Felálltam, hazamentem, megittam egy kávét. Egyedül.