Benkó Attila weboldala

Kellemes időtöltést kívánok! (oldaltulajdonos)

Hangoskönyv – Benkó Attila író: Pincei történetek

Pincei történetek

Írta és felolvasta: Benkó Attila író

 


Ha hangoskönyvként kívánja hallgatni, kérem, indítsa el a fenti videót!

Hangoskönyv oldalhoz

1943. augusztus 13.-a volt. Ismeretlen csapatok törtek be a falunkba. A fegyverek ropogása nagyon kellemetlen szólt. Ijesztően! Voltak, akik az erdőbe menekültek, mások a barátaikhoz, mi a pincében bújtunk meg. Dohos kis pince volt, de kiváló búvóhely. Amikor becsuktuk a pince fedelét, a fegyverek ropogása már csak alig-alig hallatszott. Ez megnyugtató volt. Édesapám ilyenkor meséket mondott, kitalált történeteket, olyanokat, amelyek azóta is óriási hatást gyakoroltak rám. Az alatt a fél év alatt, míg a pincében éltünk, rengeteg történetet hallottam. Elmondok neked néhányat.

 

A legelső történetre kristálytisztán emlékszem. Pista bácsiról szólt, aki a becsületességnek a történet szerint a megtestesítője. Pista bácsi egy kis faluban élt és sok gyermeke volt. Hat fiú és négy lány. Ez már abban az időben is soknak számított. Szegény volt, családjának alig tudta megteremteni a betevő falatot, de kemény munkájával mindig betömte az éhes szájakat. December 14.-ét írtunk. Egyméteres hó esett. A lehullott hó és a nagy hófúvások miatt szinte lehetetlenség kimozdulni ilyenkor. Életveszélyes. No meg ott vannak a farkasok, amelyek arra várnak, hogy megfelelő élelmet találjanak maguknak és ilyenkor nem számít, az éhező farkas támad is, hogy ha kell.

 

Elfogyott viszont otthon az ennivaló. Pont ma. Pista bácsi felesége sírva ment oda hozzá és kérte, unszolta Őt, hogy valahonnét hozzon ennivalót, majd tavasszal megadják. Pista bácsi természetesen tettre kész ember volt, mindent megtett mindig a családjáért és a mostani alkalmat sem hagyta figyelmen kívül. A helyzet azt kívánta, hogy cselekedjék. Meg is nyugtatta a családot, hogy el fog indulni a szomszéd településre, ami körülbelül 10 kilométerre van és hozni fog élelmet még az estére. A gyerekek nagyon megörültek, a feleség méginkább, hisz egy anya annyira tudja sajnálni a gyermekét, hogy ha probléma van.

 

Pista bácsi tehát fogta a fejszéjét, berakott a batyujába egy napra elegendő szalonnát, mert még annyi volt és egy karéj kenyeret. Elindult. Elköszönt a családjától, de megígérte, hogy vissza fog jönni estére, mindenképpen visszajön. Nagyon fújt a szél. Hófúvások torlaszolták el az utakat. Egyméteres hó volt a mezőkön, az utakon szerencsére azért már jártak szekérrel. Széleskerekű szekérrel, így hát abban a nyomban tudott haladni, amelyet a szekerek vágtak ki maguknak. Örült, hogy nem kell ásni, nem kell mászni, az utak azért nagyjából járhatóak voltak, csak lassan tudott haladni az öreg.

 

Körülbelül egy óra elteltével két kilométert már megtett. Ezt onnan tudta, hogy nyáron egyszer lelépte, hogy a házuktól a nagy fa hány méterre van. Kettőezer és három lépést tett meg. A lépések körülbelül egyméteresek lehettek. Megörült. Odaállt a fa tövéhez, viszont egy pillanatra el is szomorodott. Visszagondolt ugyanis arra, hogy menyivel jobb lett volna, ha otthon hagyja a szalonnát meg a kenyeret, mert mi lesz, ha vele valami baj történik, és a család többi tagja nem fog tudni enni semmit.

 

De aztán abba is belegondolt, hogy ebből az öt centis szalonnából meg abból a kiskaraj kenyérből mit tudtak volna enni tizenegyen. Egy órára elegendő energiát szívtak volna magukba, semmi többet. Neki óriási segítségére van minden energia, hiszen Ő lesz most a család megmentője, hogy ha sikerül beszerezni az ennivalót. Körülbelül egy óra járás után olyan három kilométert tehetett meg. Többet, mint az előbb. Ezt onnan tudta, hogy a domb, ahová most érkezett az otthonuktól öt kilométerre volt. Megállt. Topogott a hóban. Fázott a lába, fázott a keze és elkezdett nagyon fázni a feje is pedig volt rajta vastagsapka. Lehúzta mélyen a fülére.

 

Két-három percig mozgatta lábujjait, karjaival körzött, egy kicsit jobban beindult a vérkeringése, így hát e kedve is sokkal jobb lett, azonban egy nagyot kordult a gyomra. Éhes volt és fáradt. Fogta a szalonnát, levágta a felét, körülbelül két-két és fél centis darabot, illetve a karéj kenyérnek is a felét letörte és elkezdte majszolni magába. Miközben ette, majszolgatta visszagondolt arra, hogy gyermekkorában milyen szép telek voltak. Húsz-huszonöt centis hó volt, de akkora még soha. Egy méter? Álmában sem gondolta volna, hogy ekkora havat lát még valaha.

 

De nem sokáig tudta nézegetni a tájat, mert még csak az út felénél volt. Gyorsan elindult hát. Szedte a lépteit. Most már sokkal nagyobb ütemben, hiszen evett valamit. Megtette a szalonna és az a fél karéj kenyér a hatását. Körülbelül másfél kilométert tehetett meg, ahogy látja, hogy a kanyarban jön vele szembe egy szekér, rajta egy kissé kövér úrral két ló fogatában. Amikor mellé ért, a szekér is megállt és a szekéren ülő így szólt hozzá: – hová Uram ebben a nagy hóban? Gyalogosan nem nagyon járnak erre mostanság! Pista bácsi kedvesen válaszolt és ezt mondta: Ó, hát nekem el kell mennem a másik településhez. Meg kell keresnem Rozi nénémet, rokonunkat és valami ennivalót minden féleképpen kell vinni a családnak, mert éheznek.

 

– Hát akkor tessék sietni, mert tizenegy óra múlt néhány perccel és gondolom, még ma haza is akar érni. – Mindenféleképpen. Válaszolt Pista bácsi. – Jó utat! Kívánta a szekéren ülő. – Jó utat magának is! Elváltak egymástól. Pista bácsi haladt, ment-ment előre és körülbelül háromszáz métert tett meg, amikor azt látja, hogy olyan száz-százötven méterre valami feketlik az úton. Odaért hozzá. Megállt felette, nézte. Egy fekete, középméretű bőrtáska volt. Rajta a felirat: Mándoky István. Kinyitotta. Százezer pengőt talált meg benne, ahogy megszámolta. Kétszer is átszámolta, nem hitt a szemének. Százezer pengő! Kié lehet ez e sok pénz?

 

Ahogy ezen kezdett el gondolkodni, hogy kié lehet ez a sok pénz, eszébe jutott, hogy amint elhaladt mellette a szekér, az oldalán ugyanez a név volt felírva egy táblára fehér betűkkel. Mándoky István. Rögtön beugrott neki, hogy ez csak azé a nemrég elhaladt szekértulajdonosé lehet, akivel nem olyan rég beszélgetett. Százezer pengő! Akkoriban százezer pengőért két házat lehetett venni. Milyen gazdaggá vált Pista bácsi!

 

Fölemelte a bőr pénztárcát. Most már nevezhetjük bátran pénztárcának, mert csak pénz volt benne és átment rajta a gondolat, hogy gazdag lett. De ahogy átment rajta a gondolat, hogy gazdag lettem, átment az a gondolat is rajta, hogy de tolvaj is egyben. Bevágta hát nagykabátja alá a középméretű bőrtáskát és továbbhaladt az úton. Körülbelül három, három és fél óra gyaloglás után eljutott a településig, ahová szeretett volna eljutni. Bekopogott Rozi nénihez. Rozi néni ajtót nyitott, beinvitálta, megkínálta forró teával és Pista bácsinak nagyon-nagyon szívesen adott egy fél sonkát. Rozi néniék nagyon gazdagok voltak Őhozzá képest. Egyébként pedig azon a településen, ahol laktak, szegénynek minősültek.

 

Elgondolhatod hát, hogy Pista bácsi mennyire szegény lehetett, ha Rozi néni is szegénynek bizonyult. Nos, tehát átadta neki a fél sonkát. Adott neki még kenyeret is bőven. Körülbelül olyan három-négy napra elegendő élelem lehetett. Ő nagy örömmel vette és megígérte tavasszal majd ledolgozza. Rozi néni szabadkozott, hogy nem szükséges ledolgozni semmit. – Hát rokonok vagyunk, ennyiben már tudjuk egymást segíteni. Jó, akkor köszöni. Elköszönt Rozi nénitől. Elindult visszafelé. Nem is nagyon érdekelte az, amit Rozi néni mondott, hiszen neki két házra való pénze van.

 

Éhes volt ugyan, de nem akart megállni, enni. Nem hagyta Őt a gondolat. Ennyi pénz! Mit fogok ebből csinálni? Két ház. Házat vegyek? Vagy megoldjam a problémámat húsz-huszonöt évre az által, hogy lesz elegendő pénzünk folyamatosan és meg tudjuk venni azokat a szükséges dolgokat, melyeket általában a gazdagabb emberek megvesznek? Ezeken járt az esze és ment-ment, haladt visszafelé az úton. Eljutott a dombig körülbelül három és fél óra gyors menet után. Megállt egy kis pihenőre. Vágott egy kicsit a sonkából, meg evett egy picike kis kenyeret és megint új erőre kapott. Irány tovább, gondolta magában. Már nem sokára besötétedik, két-három óra alatt haza kell érnem, nincs mese.

 

Továbbra is tervezgetett, hogy mi lesz ebből a pénzből. De aztán egy másik gondolat is felvillant a fejében. Ez a gondolat az volt, hogy mi lenne, ha én lennék Mándoky István. Hogy esne az, ha eltulajdonítanák a pénzemet. Megállt. Megfagyott benne a vér is. Legalább olyan hideg lett a teste, mint amilyen hideg volt minden körülötte. Vége a gazdagságnak! Vissza kell adnom a pénzt. Egyrészt azért, mert az Isten lát, másrészt azért, mert nem tudnék aludni. Tolvaj nem akarok lenni. De ahogy megfagyott benne minden, úgy egyszerre csak minden felmelegedett benne. De hát becsületes ember vagyok és a becsületeseknek jó dolga lesz. Ezt tanította nekem édesapám, gondolta. Még ha nem is gazdagok a becsületes emberek, boldogan fekszenek le és boldogan kelnek. És ez Ő vele mindig így volt. Ezen kezdett hát gondolkodni, elmélkedni és megerősödött benne a vágy, hogy vissza kell adni a pénzt Mándoky Istvánnak.

 

De most hol fogja Őt megtalálni? Hála Istennek körülbelül fél óra járás után látja, hogy jön vele szembe egy szekér. A Mándoky István szekér volt az. Odaért mellé és a szekéren ülő megint csak jó szerencsét kívánt neki.

Ezt mondta: – Uram, látom, már megfordult. Magának milyen jó napja van! Milyen szerencsés! Erre Pista bácsi odaszólt hozzá: – Ön is szerencsés Uram! Nem veszített el esetleg valamit? – Dehogynem! Válaszolta Mándoky István. – Elveszítettem ám és nagyon bánatos vagyok. Csak nem tud róla valamit? – Ha megmondja nekem – mondta Pista bácsi – hogy mit veszített el, akkor oda fogom adni magának.

 

– Uram, hogyne mondanám! Elveszítettem egy fekete középméretű bőrtáskát, benne százezer pengővel. Az, az enyém. Erre Pista bácsi kivette a kabátja alól a középméretű táskát és a százezer pengőt. Mándoky leugrott ekkor a szekérről, átölelte Pista bácsit, ölelgette, csókolgatta. Amikor jó átölelgette, megkérdezte: – mit érdemel a becsületes megtaláló? Annyira örülök, hogy valamivel meg kell, hogy háláljam Önnek ezt a nagyszerű dolgot. Pista bácsi szabadkozott: – á semmi, dehogy, örülök, hogy megtaláltam és visszaadhattam.

 

Aztán Mándoky megint unszolta: de hát valamit kérem, fogadjon el. Ön egy szegény ember. Egyik településről a másikra megy, hogy néhány kilogramm húst elvigyen a családjának. Fogadjon már el valamit tőlem! – Nem, nem, nem. Természetes, hogy visszaadom azt, amit találtam. Sokkal boldogabb vagyok így Mándoky úr, higgye el, hogy becsületes emberként élem az életem. Erre tanított az édesapám is. – Hát ez nagyon nagydolog. Higgye el, hogy tényleg őszintén örülök. Amikor Mándoky elfogadta Pista bácsi elutasítását, akkor elbúcsúztak egymástól.

 

Mindenki ment a maga útjára. Pista bácsi hazavitte az ennivalót. Tényleg elvolt a család körülbelül három-négy napig. Négy-öt nap múlva aztán megbetegedett Pista bácsinak a legkisebb lánya. Megtudta ezt rokona, akitől a sonkát kapta. Kinek is szólt? Hát Mándokynak. Ő azonban nem tudta, hogy kihez megy, ezért megkérdezte, hogy: – mégis ki ez az ember, akihez nekem el kellene mennem? Pista bácsi rokona (Rozi néni) jól beszámolt arról, ki Ő. Ő az, aki a sonkát kapta, tíz gyermeke van, nagyon nehéz körülmények között élnek. Szegények voltak már az Ő szülei is, de igazán becsületes emberek.

 

Mándoky, amikor jól megismerte a család történetét, azt mondta vállalja, el fogja vinni az orvost a kislánynak. El is ment az orvoshoz. Ő természetesen a hivatásánál fogva azonnal készségesen reagált a helyzetre és már mentek is a szekérrel. Még aznap este kopogtat valaki Pista bácsiék ablakán. – Tessék! Ki az? – Én vagyok az, Mándoky. Kérem, engedjen be, orvossal jöttem. Ebben a pillanatban Pista bácsi nagyon megörült. Felesége is és az összes gyermekük. Azonnal rohant az ajtóhoz. Ajtót nyitottak, betessékelték őket és leültették. – Hát hun van a beteg? Kérdezte a doktor úr, aki egyébként régebben az Ő falujukban szolgált igen-igen becsületes orvosként.

 

Az járta, hogy senkitől nem fogad el nagy borravalót. Amit akartak neki adni a szegények, azt Ő bár elfogadta, de mindig megfelezte. A felét mindig visszaadta. Pedig unszolták Őt, hogy fogadja el, mert olyan jó nagy tudása volt, amilyen azon a területen nagyon kevés orvosnak adatott. Később a doktor úr megvizsgálta a kislányt, átadta a megfelelő gyógyszereket és biztosította a szülőket arról, hogy nem lesz semmi baj, a gyermek a tüdőgyulladásból biztosan meg fog gyógyulni, mert még nincs olyan fázisban. Nagyon megörült a család, mert már akkoriban is nagy betegségnek számított a tüdőgyulladás.

 

De igen-igen beesteledett, mondhatni, hogy már szinte éjfélt ütött az óra, ezért amikor el akartak indulni Mándokyék visszafelé, Pista bácsi unszolta őket, hogy maradjanak, aludjanak itt náluk. Ők kicsit tétovázva, de elfogadták a meghívást. Erre Pista bátyánk felesége a vendégszobát megágyazta, begyújtott. Ellátták a vendégeket mosakodó és fürdőszerrel és mindenki nyugovóra tért. Reggel aztán ébredés után Pista bácsinak a felesége reggelit készített a vendégeknek. Az utolsó két szelet sonkát sütötte meg nekik. Mándokyék ezt nem tudták, ezért elfogadták a reggelit. Kis búcsúzkodás után elköszöntek egymástól és Mándokyék már mentek is vissza szekérháton. Pista bácsi utána bement a konyhába és ezt mondta a feleségének: – látod asszony, hogy ha az ember becsületes, akkor aztán lesznek barátai!

 

Nézd meg, eljött ez a Mándoky, aki egy nagyon gazdag ember és itt van ez az orvos, aki a leg tiszteletre méltóbb a környéken és ott van a lányunk, aki meg fog gyógyulni. Hát látod, hogy ha az ember becsületes, mennyi jó dolog éri? – Látom, látom Pistám – mondta a felesége. Bemegyek megágyazni. – Csináld csak a dolgod drága asszonykám – mondta Pista. Az asszony ágyazott a szobában és egyszercsak felkiáltott: – hé, Pistám, gyere gyorsan, mit találtam! – Mit találtál asszony? – Gyere, nézd meg! Odarohant és egy kisebb pénztárcában húszezer pengőt találtak. Ó, ez a Mándoky már megint itt hagyta a pénzét, sőt mondhatni, elhagyta a pénzét, mosolygott Pista bácsi. – De nézzük csak, van ott bene egy levél. Olvassuk el – mondta a feleségének.

 

A levélben a következő állt: ” Kedves István! Nagy örömömre szolgált, hogy egy olyan embert ismerhettem meg az Ön személyében, akinél becsületesebbet a környéken nem igen-igen látni. Megtudtam, hogy milyen szegény. Beszéltem az Ön rokonával és elmesélt Önről mindent. Én nagyon gazdag ember vagyok és úgy gondoltam, hogy gazdagságom egy piciny részét, húszezer pengőt átadok maguknak. Becsületességére és nagyszerű emberségére való tekintettel kérem, fogadja el. Aláírás: Mándoky István. Pista bátyánk azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól. Örömkönnyek jöttek folyamatosan a szeméből. Átölelte a feleségét. Ránézett a gyermekeire és felnézett az égre, és érezte, hogy Isten volt az, aki törődött vele a becsületességéért. Később aztán Pista bácsiék a pénz egy részén vásároltak négy kecskét, kettő tehenet, kettő lovat, hat disznót, tyúkokat, kacsákat, libákat. Az állatok idővel szaporodtak és egy jó kis gazdaság alakult ki nagy telkükön.

 

A falu gazdagabbjai közé tartoztak. De egyet soha nem felejtettek el! Azt, hogy a szegényeket pártolni kell, a szegényekkel törődni kell, a szegényebb emberekkel foglalkozni kell. Mindig megsegítették azokat, akik bajban voltak. Ennyi volt a történet, amit elmondott édesapám első történetként a pincében miközben csak halkan ropogtak a fegyverek, mert a pince fedele jól be volt zárva. A történet elmondása közben mély nyugalmat éreztem és tudtam azt, hogy ha én is becsületes ember leszek, miképpen a történetbeli Pista bácsi, akkor rám is oda fog figyelni a Teremtő Isten és én rólam is gondoskodni fog minden körülmények között.

 

Néhány napja már a pincében voltunk, miközben fegyverek ropogtak, ágyúk durrogtak. Néha-néha elég közel éreztük a becsapódást. Gyik este azonban azt éreztem, hogy nagyon megfájdul a hasam. Már fél órája kínlódtam, testvéreim vigasztaltak és édesanyám ezt mondta: – Feküdj ide mellém. Odafeküdtem édesanyám mellé és anyukám bal kezével elkezdte simogatni a hasamat. Bal szememből könny csordult ki. Édesapám ezt meglátta és odaült mellém. A homlokomra tette nagy kezét. Éreztem, hogy micsoda erő rejlik benne. Miközben homlokomat simogatta, elmondta a következő történetet, amelyre úgy emlékszem, mintha most mondaná el. A történetnek ezt a címet adtam: HAZAHOZLAK.

 

 

Hazahozlak

 

Gyönyörű tavaszi nap volt. A nap sugarai szinte simogattak. Lágy tavaszi szellők ringatták a szorgos méheket, akik ide-oda repkedtek boldogságukban, hisz hosszú téli fogságukból végre kiszabadította őket Tom édesapja, Harold bácsi. Néhány lustálkodó macska tapadt Tomék házának falára. Élvezték a kellemes meleget miközben farkukkal zavargatták a szintén meleget kereső szemtelen legyeket.

 

Az ablakon közben a meleg pogácsa illata szállt ki, amit Tom édesanyja, Brenda néni sütött és amit Buster a kutyájuk is hamar észrevett. Kisebb nyöszörgésekkel jelezte már előre, hogy ő is kér majd egy-két falatot. – Jól van, kapsz majd Buster – kiáltott ki az ablakon Brenda néni – de először a fiúknak adok.  Buster mintha értette volna, abbahagyta a nyöszörgést.

 

A fiúk Tom és Matthew, akik ma az egész napot együtt fogják tölteni. Már régóta barátok. Megbeszélték, hogy Matthew a hétvégén itt alszik Toméknál. Egyszer csak Buster töri meg a csendet, ugyanis észrevette, hogy Matthew áll a kapuban. Ez inkább afféle üdvözlő ugatás volt, mert Buster szerette Matthewt. Brenda néni hátrakiáltott Tomnak: – Tomi kérlek, nyiss kaput Matthewnak. – Megyek anya, rohanok – válaszolt Tom. – Szia Matthew, már vártalak! – Szia Tomi. Örülök.

 

Egymás nyakába borultak, majd betessékelte Tom a barátját egészen a szobáig. Harold bácsi is előrejött a kertből, mert nagyon szerette Matthewt. Amint meglátta, nagy és erős kezét nyújtotta, majd átölelte. Matthew keze elveszett Harold bácsi nagy markában. A fiúk még csak huszonegy évesek voltak, de Harold bácsi, aki nyugalmazott tengerészeti őrnagy volt, két éve már azt mondogatta, hogy megérettek a gyerekek seregre. Ilyenkor Brenda néni elterelte a szót másra, mert édesapja, Charles bácsi az első világháború alatt vesztette el bal lábát, ami miatt az óta sem tért magához, pedig már huszonhárom év telt el.

Aknára hajtott rá, miközben egy magas rangú tisztet szállított egyik bázistól a másikig. Az őrnagy helyben meghalt, egy szilánk fúródott a fejébe a bal szemén keresztül. – Hát Charles bácsi? – kérdezte Matthew. – Pipázik a méheknél – mondta Harold bácsi- Gyere, nézd meg, biztosan örülni fog neked. – Máris.

El is mentek a kertbe. Ott ült hátul Charles bácsi és amint meglátta Matthewt majd kicsattant az örömtől. Azért szerették ennyire Matthewt, mert tisztességes, becsületes, őszinte fiú, de leginkább azért, mert három évvel ez előtt csak Ő ugrott be utána a Coloradóba. Az egész csak egy kis nyári fürdésnek indult.

 

Tom egyre beljebb és beljebb úszott, aztán azt érezte, begörcsöl a lába. Pánikba esett és kiáltozott, miközben többször elmerült. Csak Matthew mert beúszni érte. Már alámerült, eszméletét veszítve, amikor Matthew leúszott érte, aki már az alig látható Tomot négy méter mélységből hozta fel. A közben odaérkező csónakban újraélesztették. Nem csoda tehát, hogy ekkora szeretettel fogadták Matthewt.

 

– Gyertek fiúk – kiáltott Brenda néni – kész a pogácsa, egyetek. Brenda néni azért is hívta őket, mert nem szerette, ha háborús történeteket mesélnek a fiúknak. Attól félt, hogy megszeretik a sereget. A fiúk átmenetileg elköszöntek és mentek kóstolni. – Brenda néni ez nagyon finom – mondta Matthew – igazán jó ízű. Brenda nagyon örült. Mint minden nőnek, neki is jól esett, ha dicsérik munkáját. Miután ettek néhányat, kimentek az udvarra, adtak Busternak is, aki meghálálta két vakkantással, majd bement a házába elégedetten.

 

Leültek az öreg fűz alá és végre nekiálltak sakkozni. Kisgyermek koruk óta ez volt, amit leginkább szerettek játszani a focin kívül. Tom állt jobban, amikor Buster fejvesztve kezdett ugatni. Nem szerette a postást, mert mindig piszkálja a postaládát. Brenda néni kiment, átvette a levelet. Körülbelül tíz perc múlva kisírt szemekkel ment hátra Charles bácsiékhoz katonai behívót szorongatva kezében. – Behívják Tomot – mondta elcsukló hangon. – Nem baj – mondta Harold bácsi – legalább igazi férfi lesz belőle és majd büszke amerikaiként térhet haza.

 

Brenda néni e szavak hallatán újra elkezdett sírni. Ezt már Tomék is meghallották és ők is hátra mentek. Mikor odaértek Brenda néni ezt mondta: – behívtak a seregbe Tomikám. Nem kell bemenned, majd kitalálunk valamit, hogy ne kelljen. Erre Harold bácsi: – majd ezt megbeszéljük Brendácskám, a fiúk csak had sakkozzanak. – Rendben, menjetek – mondta Brenda, játszatok. A fiúk így tettek, de igazából nem úgy lett, ahogy Brenda szerette volna, ősszel bevonult Tom és Matthew is.

Talán egy kis vigasszá vált Brendának az, hogy Matthew is abba a rajba került, melybe Tomot vezényelték. Bízott abban, hogy Matthew megint résen lesz, ha baj adódik. A fiúk minden hónapban írtak haza levelet. Matthew időközben kapott a vállába egy lövést, Tomot meg súrolta egy Thompsonból leadott sorozat. Mindketten kiheverték. Már egy éve voltak benn, amikor december 8. – án hajnalban berohant a körletbe az ügyeletes tiszt és ébresztőt kiáltott.

 

Mindenki felpattant, sorba állt. Húszan feküdtek a körletben. Tíz-tíz fiatal állt egymással szemben. A tiszt ezt mondta határozott szavakkal: – egy japán flotta megtámadta az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének Pearl Harbor-i támaszpontját. Teljes fegyverzetbe teljes felszereléssel sorakozó a barakk előtt. Tom és Matthew egy hónap múlva mehettek volna haza három hónapig. Kinn álltak már mindannyian, a parancsnokra vártak, amikor Matthew ezt mondta – Nem baj Tom, nem lesz semmi baj, otthon leszünk, figyeld meg. – Remélem – válaszolta hű barátja.

 

Fél óra múlva dzsipeken ültek mindnyájan. A konvoj harminc dzsipből állt. Hét órakor indultak. Erős keleti szél fújt és viharos volt az ég alja. Vörös és szürke. Elkezdett csepegni is. Tom és Matthew egymáshoz közel húzódtak, melegítették egymást. – Azt mondod, nem lesz semmi baj Matt? – Nem, nem lesz. Poros úton haladtak. A dzsipek kerekei rengeteg port kavartak fel. Messziről olyan volt az egymás után haladó járművek csoportja, mint egy üstökös, melynek megnyúlt csóvája egy hernyóhoz hasonlít, de vízcsepp formában. Az előttük haladó dzsip időnként hatalmasat durrogott. Olyan volt, mintha lőttek volna. Amin ők ültek simán haladt.

 

Ezek a katonai terepjárók már kényelmesebbek is voltak, mint elődjeik, jobb rugózással, amire nagy szükség volt ezen a terepen. Két óra elteltével fogalmuk sem volt arról, hogy hol tartanak, de igazán meglepődtek, amikor meglátták a Coloradót. Sokáig nézték. Aztán eltűnt a szemük elől, mert egy völgybe mentek. Ott hűvösebb és ködös volt minden. Alig láttak el hetven – nyolcvan méterre, ezért a konvoj lassabban is kezdett haladni. Tom és Matthew a kabátját jobban összehúzta. Hirtelen zajt hallottak. A zaj lassan elmúlt. – Mi volt ez? – kérdezgették többen is egymástól. – Ha szólok, ugorj és fuss utánam – súgta Matt Tom fülébe. – Miért? – Mert rossz előérzetem van.

Haladtak tovább, de körülbelül két perc múlva újra feltűnt a hang. A ködtől felfelé sem lehetett tisztán látni, de az egyik pillanatban Matthew meglátta a gépet, amint felettük repült, rajta a horogkereszttel. – Tom, ha szólok, akkor utánam. Ahogy ezt kimondta eldördült az első sorozat. – Most Tomi! Erre Matthew leugrott. Tom is, mintha nyílból lőtték volna ki, utána. Ekkor már világos volt, hogy fentről lő rájuk egy német gép. Pokoli tüzet nyitott. Sorra mentek egymásba a dzsipek.

 

Matt és Tom a folyóval ellenkező irányba futottak az erdő felé. Közben hallották, ahogy a töltények pattognak az úton és a járműveken. – Ne álljunk meg, futás – kiáltotta Matthew, de amint visszanézett, nem látta Tomot. A repülőből még mindig ömlött a golyózápor. Borzalmas volt. A menekülő katonák sorra hullottak el. A gép hatszor ment át a menet felett, majd elhúzott. Csend két percig. Ekkor vette észre Matthew, hogy barátja egy fától öt méterre fekszik, mozdulatlan. Felszerelését hátrahagyva odarohant, rátette fülét Tom mellkasára. Nem hallott semmit. – Tom, Tom, ébresztő, kelj fel – mondta teljes erejéből. Semmi válasz.

 

Rángatta a gallérjánál, majd össze-vissza kezdte nyomkodni a tüdejét. Ekkor köhintett egyet, majd félig kinyitotta a szemét és félhangon ezt kérdezte: – mi történt Matt? Olyan meleg a lábam. – Eltaláltak Tom, ne mozdulj, segítek. A csendet ekkor újra a gép zaja törte meg és három nehézlövedékkel végzett mindenkivel. Tomékat nem vette észre a felettük lévő fa lombja miatt. Elhúzott, mérhetetlen pusztítást hagyva maga mögött. Matthew odament a konvojhoz. Csak egy élő közlegényt talált, de neki is csak percei voltak hátra.

 

Bal karja három méterre volt tőle, belei kifordulva lógtak puskája tusán, a vállában meg valahonnét egy lemez fúródott.  Amikor Matthew odalépett, hogy segítsen, erősen elkezdett rángatózni és szájából vér jött elő. Emlékszem, anya egy pillanatra félbeszakította itt a történet mesélése közben apát: – István, kérlek, ne mesélj ennyire borzalmasat a gyerekek miatt. – De drágám, a háború borzalmas dolog, nem baj, ha elszörnyednek tőle és soha nem teszik ki magukat fegyverek veszélyeinek – mondta határozottan apa. Anya innentől tudta, hogy édesapámra kell hagyni, Ő tudja, mit, miért mond. Ezek után apa folytatta a történetet.

 

Szóval a közlegény szájából vér jött ki, kettőt rándult és kilehelte a lelkét. Matthew visszatért Tomhoz. – Gyere Tom, felveszlek, mennünk kell a folyóhoz. Felvette és vitte a hátán, semmikép nem hagyta volna ott. Minden lépés nehéz volt. Csak az akarat hajtotta. Le kellett tennie két percenként, különben Ő is összerogy. El kellett érni ugyanis a folyóig, ami körülbelül hat kilométerre van. Sokszor úgy érezte, mindjárt összecsuklik. Egy alkalommal majdnem elejtette. Körülbelül harminc perc múltán letette és elvágódott, mint egy darab fa. Úgy érezte, nem bírja tovább.

 

– Hagyj itt kérlek – mondta Tom – talán te hazajutsz. Vannak testvéreid és szüleid, akik várnak. Hagyj meghalnom itt a fánál. – Ez semmiképpen nem eshet meg veled. Ilyenre ne is gondolj. Várnak otthon. Közben nem tudtak továbbhaladni, mert jócskán eleredt az eső. Két napig egy sziklahasadékban húzódtak meg. Miután elállt Tom lázát három napig kellett csillapítani, mert a sebláz mellett erősen meg is fázott.

 

A támadás napján déltájt Brenda néniéknél főtt a húsleves. Charles bácsi pipázott a verandán, Harold bácsi újságot olvasott, amikor egy zenei rádióadó megszakította adását és bejelentették, hogy a tizenkettedik ezred konvoját egy német repülőgép szétlőtte, senki sem maradt életben. Harold bácsiék tudták, hogy a gyerekek ott szolgáltak. A hír hallatán Charles bácsinak kiesett a pipa a kezéből, Brenda néni teljesen belebetegedett. Napokig nem szólt és egyre csak azt hajtogatta, hogy biztos tévedés. Harold bácsi szintúgy.

 

Miután Tom láza alábbhagyott, ismét indultak. – Együtt fogjuk sütni a szalonnát, meglátod, utána sakkozunk a fa alatt – mondta még bátorításul Matthew. Idővel elértek a domb aljáig, ahonnan már csak egy kilométert kell megtenniük. Letette Tomot, aki ekkor megint hatalmas fájdalmat érzett. Sebéből lassan csordogált a vér. Matthew jobban elszorította a seb felett a comb felső részénél. Az öve jó szolgálatot tett idáig, bár jócskán veszített vért így is. Nadrágja jobb lábszára már teljesen vörös volt a vértől. Hirtelen golyózáport hallottak. – Végünk – kiáltott fel Tom. – Feküdj és maradj itt, megnézem, honnét lőnek megint. Elkúszott egy fáig, ami a völgyre nézett.

 

Óvatosan dugta ki fejét a fa mögül, nehogy észrevegyék. Látta, amint a völgyben keresztülmenő úton két ellenséges osztag talált egymásra. Lőtték egymást kegyetlenül. Gyorsan visszakúszott Tomhoz. – Nem minket lőnek – mondta megnyugtatásképpen – de most egy ideig nem mozdulhatunk. Körülbelül húsz percet vártak. Amikor már úgy két perce csend lett, Matthew megint felemelte Tomot és vitte az erdő irányába. – Az erdőben biztonságban leszünk – mondta Tomnak. De ahogy ezt kimondta, hallott egy lövést és érezte, hogy a lövedék a bal csípőjébe fúródott. Elesett Tommal.

 

– Mi történt Matt – Eltaláltak, ez fáj. Az oldalára fordult, megfogta csípőjét, keze csupa vér lett. Rögtön tudta, nincs tovább. Ránézett Tomra és csak ennyit mondott – Szeretlek Tomi. Tom ebből rájött, hogy minden idáig tart. Matt sírni kezdett. Keservesen sírt. De egy pillantás alatt villámként hatolt át fején a gondolat, hogy inkább ne. Tomért ne. – Vége van Tom. – Tudom Matt. Majd mindketten feküdtek szótlanul. Nézték az egyre jobban feloszló köd feletti napsugarakat, majd hallották egy csapat elvonuló varjú károgását.

 

Érezték mindketten, hogy egyre álmosabbak. A lövés már nem annyira fájt. Matthew szembefordult Tommal, rátette bal kezét Tom jobb vállára. Így feküdtek és aludtak el örökre egymás mellett. Ekkor felkiáltottam! – Apa ez nem igazság, Tomot és Matthewt várja Brenda néni! – De kicsim, ők meghaltak. A háború néha szörnyűséges. Ekkor csak sírtam és sírtam. Anya is odajött vigasztalni. Fejemre tette kezét és ugyanazt mondta, mint apa. De ez most nem segített.

 

Testvéreim se tudtak jobb kedvre deríteni. Mikor még éjfél körül is fenn voltam és csak a plafont bámultam lehangoltságomban, láttam, hogy édesanyám odamegy apához. Később apa jött oda hozzám, rátette hatalmas tenyerét homlokomra és mély hangján halkan és kedvesen csak ennyit mondott: – figyelj csak, megváltoztatom a történet végét! Meghallgatod? – Meg – válaszoltam elcsukló és erőtlen hangon.

Tom és Matthew elérték a folyópartot. Matt három nap alatt összeállított egy tutajt. Tom egy hónapig küzdött a lázzal, de Matt mindvégig gondját viselte. Lementek így a Coloradón ezerhatszáz kilométert és lakóhelyüktől háromszáz mérföldre partra szálltak. Brenda néniék ekkorra már kezdték elfogadni a tényt, hogy a gyerekek meghaltak.

Tomék hol szekérrel, hol teherautóval jutottak településük határához. Tavaszra értek oda. Gyönyörű nap volt, mikor falujukba érkeztek. Langymeleg szél borzolta a fákat, Harold bácsi méhei zümmögtek körös-körül és már messziről lehetett hallani Buster ugatását. Végre meglátta Tom a házukat. Ahogy közelebb érkeztek, így szólt: – Matt érzed a meleg pogácsa illatát? Mintha tudná anya, hogy jövünk. – Érzem Tom – válaszolt Matt. Elérkeztek a kapuig. Végre itthon voltak.

 

Buster eszeveszetten ugatott, ahogy meglátta őket. – Eredj Brenda, nézd meg, ki jött – mondta Harold bácsi. Brenda ment kifelé és nem hitt a szemének. Szervusz Anya! Szia Buster! – Harold, Harold, édesapám jöjjenek – kiáltott Brenda – megjött Tom és Matthew! Harold és Charles bácsi azonnal jöttek a hátsó kertből. Teljesen ledermedtek a boldogságtól, amikor meglátták a gyerekeket. Harold bácsi és Brenda néni soha nem látott sírásban törtek ki. De ezek már az öröm könnyei voltak.

 

Igaz, Charles bácsi egy hét múlva végelgyengülésben elment, de ez az egy hét volt élete legszebb egy hete. A temetés után három nappal Tom és Matt szalonnát sütöttek, majd elkezdtek sakkozni. Matt így szólt: – na, mit mondtam? Tom elmosolyodott. – Nélküled nem ment volna Matt. – Tudod nem mondtam még neked Tom, de indulásunk előtt megígértem Brenda néninek, hogy vigyázni fogok rád és bármi történjék is hazahozlak.

 

Apa rám nézett. Átöleltem. – Remek vagy apa – mondtam. – Te vagy remek. Mély igazságérzet lakozik benned. Büszke vagyok rád. – Köszönöm apa. Anya és testvéreim is odajöttek hozzám. Mindenki megölelt. – Tudjátok mit? Most mindenki menjen aludni, hajnali két óra. Reggel tovább alhattok – mondta apa. Lefeküdtünk. Apa szokásához hűen felvette vastag nagykabátját és kiment a pincéből.

 

Ahogy kinyitotta a feljárót, láttam a holdat. Telihold volt. Fehér telihold. Csak addig nyitotta ki apa a lejárót, míg kiment, mégis nagy hideg jött be. Másnap tudtam meg apától, hogy mínusz huszonöt fok volt az éjjel. Apa mindig este ment ki körülnézni. Óvatosságból, nehogy észrevegyék, hogy itt vagyunk. Ilyenkor nagypapáék pincéjébe ment át, ami házunktól úgy hatvan méterre lehetett.

Ott volt minden élelmünk. Szerencsére anyáék jól gondoskodtak, mert az alatt, míg lent éltünk nem volt gondunk az ennivalóval. Persze azért jól kellett beosztani. Anya mindig azt mondogatta, hogy több nap, mint kolbász. Ebből tudtuk, hogy nem dőzsölhetünk. Amikor apa elment, sosem tudtam lehunyni a szemem, míg vissza nem érkezett. Most is így volt. Amikor megjött, megnyugodtam és elaludtam. Reggel egy közeli becsapódásra ébredtünk.

 

Három hete voltunk már lenn, ez alatt még ekkorát nem hallottunk. Apa felült az ágyon. Anya is. Vártuk a következőt. Hála Istennek, nem volt egy darabig következő. Apának viszont egész éjjel kinn kellett lennie, hogy rendbe hozza a lejáratot. A becsapódáskor erősen megrongálódott. Testvéreim szerint tíz – tizenöt méterre lehetett. Attól kezdve időről időre attól rettegtem, hogy egyszer egy újabb lövedék betemet minket.

 

A pince két helyiségből állt. Egyik közvetlen a lejáró alatt, a másik belőle nyílt. Anyukám szülei igen gazdagok voltak. Ők építették pont arra, ha háború lenne. Milyen előrelátók voltak! Szóval jól elfértünk. A lejárónál közvetlenül volt egy kis asztal eleinte, de azt apa áttette a belső részbe az ágyuk mellé. Mindig ott étkeztünk. Minden falnál egy ágy. A falon kisebb polcok minden ágy felett. Minden polcon egy petróleumlámpa. Általában csak kettő üzemelt. Elég volt annyi fény, amit kettő adott. Olaj volt sok tartalékba.

 

Az élelmet a lejáró alatt tároltuk egy kétajtós szekrényben. A szekrénytől balra volt egy ajtó, amit nem használtunk. Apa azt mondta, az vezet át a mező alatti dombig, csak szükség esetén megyünk majd be. Az ajtótól jobbra egy állótükör. Anya mindig ott fésülködött. Hosszú, derékig érő gyönyörű vörös haja volt. Minden este kifésülte. Olykor engem és testvéreimet kérte meg. Rendkívüli élmény volt a sűrű haját átfogni. Apa reggelenként ült tükör elé. Vékonyszálú jól kezelhető haja volt. Mindig hátra fésülte.

 

Nem szerette, ha hosszú, ezért anyának minden héten nyírnia kellett. Szívesen tette, mert oda volt apáért. Emlékszem, amikor végzett a vágással, minden esetben egy nagy puszit nyomott apa arcára és ennyit mondott: – megint szép lett az én drága férjem. Apának jól estek szavai.

 

Anya ágya mellett is volt egy kis tükör. A kétszárnyú szekrénytől balra volt egy sparhelt. Apa hozta le még a második nap éjjelén kötéllel le. Akkor meghúzta a derekát. Emlékszem, napokig lassan járt. A sparhelten volt főzve is. Itt melegítette anya minden reggel a teánkat és csinálta maguknak a kávét. A szobánkban is volt egy kályha. Henger formájú. Körülbelül egy méter magas és negyven centi széles. Ez az én ágyam láb felé eső részén volt. Sokszor nyomtam neki a talpamat. Sokáig tartotta a meleget.

 

Apa négynapi fát hordott le minden negyedik éjjel. Soha nem hagyta kihűlni egyiket sem, parázsról gyújtott be minden reggel. Reggel nyolc körül rakott rájuk, utána meg három óránként. Még éjjel is. Olyan ügyesen csinálta, hogy sose keltünk fel rá. Jobban mondva egyszer igen, de csak azért, mert akkor már napok óta lázas volt és a gyengesége miatt kifordult a kezéből néhány tuskó. Volt öt székünk is. Azok is a házból kerültek le. Lópokróccal takaróztunk. Nem azzal a kemény szőrűvel, mint amilyen mamáéké, hanem a lággyal. De jókat aludtam a sajátom alatt!

 

Sajnos Bodrit és Cirmit nem hozhattuk le. Ennek ellenére Bodri nem tágított. A fészerben aludt. Mindig jelzett, ha valamit látott. Néha napokra eltűnt. Szerintünk patkányokat és egyéb mást keresett. Cirmi se ment el. Többször hallottuk, hogy a pincefedélen sétált. Volt, amikor ott vakarózott. Az olyan volt, mintha valaki kopogott volna. Apa azért nem zavarta el őket, mert nem jöttek a pincéhez. Az veszélyes, mert azzal felfedhették volna kilétünket. A lejáróval szemben helyezett el apa egy lavórt, amit függönnyel takart el. Ott mosakodott mindenki esténként, mikor meg lett rakva a sparhelt. Papáék szerencsére bevezették a vizet. Nagyjából így nézett ki szerény, fél évre szóló lakosztályunk. Történetmesélés nélkül múlt el néhány nap. Majd apa egyik este ezt mondta: – szombat este van. Ki szeretne meghallgatni egy újabb történetet? Én, én, mondtuk szinte egyszerre mind a négyen. – Akkor mindenki körém!

 

Időközben kezdtem rájönni, hogy apa a történeteivel többek között emberi értékeket tanított meg nekünk. Odagyűltünk hát apa köré, ami annyit tett, hogy mindenki lefeküdt az ágyára, apa meg az ágya melletti székről kezdett mesélni. Előtte jól megrakta a kályhát. Miközben égett, üvegablakán keresztül jól látható volt tűzpiros lángja, mely kivetítődött a plafonra. Olyan volt, mintha a láng táncot járna. Meghitt romantikus pillanatai voltak ezek, érzelmekben gazdag életemnek.

Kezdődött a történet!

Benjámin naplója

A fordulat

 

Benjámin vagyok. Egy kicsi, de nagyon kedves településen élünk édesapámmal, mostohaanyukámmal, bátyámmal, valamint bátyám feleségével. Édesanyám tizennyolc évvel ez előtt négy éves koromban meghalt, amit apa az óta sem tud kiheverni. Tíz éve van egy mostohaanyukám. Nagyon melegszívű, mindannyian szeretjük. Mártának hívják, én Márta néninek nevezem.

 

Házunk egy nagy tó partján van, jobban mondva attól száz méterre az erdő szélén. Az erdőből kijövő út éppen a mi házunk előtt megy el és kanyarodik az ötszáz méterre lévő domb felé. A legközelebbi ház tőlünk úgy két kilométerre található. Szóval nagy csend van körülöttünk. Apa szerint már meglett férfi vagyok. Bátyám, Endre már nős. Ő harmincegy éves. Felesége, Ramóna huszonkilenc. Nincs még gyermekük. Szeretnének, de valamiért nem jön össze nekik. Ramóna e miatt sokat sír. Az orvosok szerint lehetne segíteni az ügyön, de sokba kerülne a műtét, amit csak külföldön lehet elvégezni. Ott van erre szakember és technika. Egy autó ára lenne.   Mivel igen szegények vagyunk, elfogadták helyzetüket.

 

Endre a bánatát munkával csillapítja, de sosem érezteti Ramónával, hogy értéktelen lenne. Ramóna ezért nagyon hálás. Nehézségük ellenére nagyon szeretik egymást. Van egy nagyon hűséges kutyám, egy kaukázusi juhász. Bendőnek neveztük el, mert rengeteget tud enni. Négy hónapos korától kezdve nálunk nőtt fel. Most három éves. Egy gazdag német házaspártól kaptuk. Turistákként jöttek felénk. Szerettek volna megszállni nálunk. Apa tud valamennyit németül, no meg kedves emberek voltak, ezért három napig laktak nálunk.  Ők Johan és Emma. Elhozták magukkal Bendőt, akit akkor Ők még Fritznek neveztek. Általában reggel elmentek, este jöttek, de Bendőt napközben mindig itt hagyták nekem. Ennek nagyon örültem, egész nap vele voltam. Sétáltunk, játszottunk. Megszerettük egymást.

 

 

Amikor el akartak menni haza, Bendő nagyon maradni akart. Egy órán keresztül próbálkoztak, hogy vigyék magukkal, de ő tényleg nem akart menni. Be kellett látniuk, hogy a három nap alatt teljesen hozzám nőtt. Mondhatni, összeforrtunk. Észrevették, hogy nekem is nehéz lett volna a válás, ezért végül maguktól felajánlották, hogy itt hagyják nálunk örökre. Ennek nagyon megörültem. Johan és Emma az óta nyaranként itt töltenek nálunk néhány napot. Mindig szívesen látjuk őket annak ellenére is, hogy szinte csak aludni jönnek. Reggel indulnak autójukkal, bejárják a környéket, este érkeznek vissza aludni.

 

Apa nem fogad el semmit a szállásért, de Ők ennek ellenére a legkülönbözőbb helyeken hagynak pénzt egy kísérőlevéllel, amit néhány napon belül megtalálunk. Első látogatásuk után a párnám alá rejtett pénzből mindannyian tudtunk venni egy kerékpárt. Második látogatásuk után se fogadott el apa semmit. Néhány napon belül azonban megtaláltuk a pénzt apa csizmájában. Abból apának vettünk egy kis robogót, mert időközben elkezdett fájni a térde. Kerékpárját meg odaadtuk apa nővérének, Kati néninek ajándékba, aki minden héten, szombaton eljön hozzánk és hoz ötven tojást. Eddig gyalog tette meg a tíz kilométert, azóta kerékpárjával. Nagy örömére.

 

Johan és Emma utolsó látogatásakor érdekes dolog történt. Miután elbúcsúztak tudtuk, hogy valahol megint lesz pénz, de álmunkban sem gondoltuk, hogy egy új autó árának megfelelő összeg lesz betéve apa munkáskabátjába ezzel az írással: Kedves Károly! Kérjük, költsék e pénzt Ramóna műtétjére. Üdvözlettel és szeretettel: Johan és Emma. Apát ekkor láttam először sírni. Úgy sírt, mint egy kisgyermek. Ramóna és Endre is nagyon meg voltak hatódva. Endre életében először le is részegedett még aznap este. Nyár este volt. Kinn aludt az udvar közepén. Valamikor hajnalban ment be és délig aludt. Ramóna kedvéért megígérté, hogy máskor jobban fog vigyázni.

 

A műtét sikerült és 1912 tavaszán megszületett unokaöcsém, Péter. Petyának hívtuk mindannyian. Szép barna bőre volt, mint Ramónának és kék szeme, mint édesanyámnak. Ezt apa mondta. A derekán meg éppúgy, mint apának, egy anyajegy. Érdekes volt viszont, hogy bal lábán a kisujj csak fele akkora volt, mint a másikon és nem volt rajta köröm. A feneke jobb és bal oldalán meg még kettő – kettő anyajegy helyezkedett el. Ezek senkit sem zavartak.

 

Abban az évben érdeklődtünk Emmáékról levélben, de Petyát nem említettük. Szerettük volna akkor közölni a jó hírt, ha jönnek. Válaszukban kifejezték, hogy mennyire örülnek levelünknek és megírták, hogy Emma állapotos. A következő három évben nem jöttek. A negyedik évben apa írt nekik, hogy érdeklődjön felőlük, de a levél visszajött azzal a postai megjegyzéssel, hogy a címzett ismeretlen helyre költözött. Ebből legalább megtudtuk, nem haragszanak ránk. – Biztosan nagyobb lakásba költöztek a gyermekükkel – mondta apa egyik vacsoránál. – Biztosan – válaszoltunk mindannyian. Legközelebb 1922. – ben jöttek. Akkor valami különös dolog történt. De erről majd később.

 

Én sokat jártam erdőre Bendővel. Volt, hogy még az éjszakát is kinn töltöttük. Főleg nyáron. Emlékszem, egyszer úgy aludtunk, hogy fejem Bendő hasán volt. Ő volt a párnám. Jó volt így együtt. Félelmetes tudott lenni idegenekkel szemben. Állítólag az orosz-török háborúban ez a fajta sikeresen szerepelt, mint hadikutya, de bevetették őket Szevasztopol ostrománál is. Szóval nem féltem, ha vele voltam.

 

Egyszer megvédett néhány farkastól is. Az egyiknek eltörte nyakát. A többi ennek láttán úgy elfutott, mintha a világból kergették volna ki őket. Volt Bendővel egy emlékezetes kalandom. Bárcsak sose történt volna meg. De sajnos megtörtént. Elmesélem.

 

  1. március 28. – át írtunk. Reggel hét óra volt. Én keltem aznap a leghamarabb. Fél hatkor. Valamiért nem tudtam aludni. De hogy ne zavarjam otthon a többieket, gondoltam, elmegyek Bendővel erdőre, de mégis letettem róla, mert eszembe jutott, hogy Petyának megígértem, elviszem Őt is. Átmentem Endréékhez, elkértem az akkor négy esztendős Petyát. Elengedték velem. – Ölülök, hod elviszely– mondta a kis Petya. – Én is, hogy elengedtek – válaszoltam. Elindultunk. A szokásos úton mentünk. Előttünk Bendő.

 

Már jó egy órája gyalogoltunk, egyszer Petya megszólalt. – Néd bátó, ott milyen sötét. Látom – feleltem – semmi baj, Bendő vigyáz ránk! De öt percen belül olyan sötét lett, amelyet még soha nem láttam és az óta sem napközben. – Azonnal indulnunk kell vissza – mondtam. Megfordultunk. Néhány percen belül nagy szélvihar támadt és kegyetlenül elkezdett esni. Úgy szakadt, mintha kilyukadt volna az ég és most ömlene ki minden, ami ott van.

Kegyetlenül villámlott. Az ég úgy dörgött mintha több ágyúból lőttek volna egyszerre. Aztán megint villámlás, majd megint dörgésrobaj. – Rohanás utánam – kiáltottam Petyának és Bendőnek, de abban a pillanatban fejbe talált egy leszakadt fa. A vihar tépte le. Elájultam. Amikor felébredtem, Bendő volt csak mellettem. Ott feküdt. Száraz voltam, mert valahogy behúzott egy hasadékba. Ahogy kinyitottam szemem, felállt és elkezdett bökdösni az orrával a nyakamnál. – Hol van Petya – kérdeztem Bendőt. Erre ő nyöszörgött és vakkantott néhányat.

 

Nehezen felültem, a fejemet fogtam. Ekkorra már kiderült valamelyest, jól láttam mindent. Talán egy órán át is feküdtem. Aztán feltápászkodtam és körülnéztem, hol van Petya. Sehol nem láttam, ezért elkezdtem kiabálni, nevén szólítva. – Petya! Hol vagy Petyácska! Egyre csak kiáltoztam. Mintegy hét órás keresés után fel kellett adnom, mert esteledett. Abban bíztam, otthon lesz. Gondoltam, hazafutott, hogy segítséget hozzon nekem. De nem így volt. Másnap mindannyian kerestük, de nem találtuk.

 

Abban az időben híre ment, hogy sok gyermeket elvittek. Mivel háborús időszakban voltunk, azt gondoltuk, Petya is így járt. Endréék teljesen maguk alá kerültek, apa és Márta néni is. Mélyen magamba roskadtam. Talán az segített, hogy senki nem hibáztatott. Egy alkalommal viszont rájöttem, mégis. Úgy egy évvel az után, hogy Petya eltűnt arról volt szó, hogy el kéne adni egyik kecskénket. Apa mondta Endrének, hogy majd én elviszem a piacra. Amikor ezt Ramóna megtudta, ennyit mondott indulatosan a bátyámnak: – még mit ne. Hogy őt is elhagyja!

 

Ennyi elég is volt nekem. Bementem az erdőbe Bendővel és keservesen sírtam. Bendő meg vonyított mellettem. Úgyhogy mindketten sírtunk. Hű barátként átérezte fájdalmamat. Aznaptól sokkal kevesebbet jártam át Endréékhez, mint előtte. Amióta Petya eltűnt, mindenki sokkal csendesebb lett. Néha már kóros is volt ez az állapot. Vasárnaponként együtt ebédeltünk. Márta néni próbált mindenkit jobb kedvre deríteni ilyenkor, de egy idő után feladta. 1922 nyarán Ramóna mély depresszióba esett. Alig evett. Endre csinált minden otthoni munkát. Olyan rosszra fordult az állapota, hogy orvosunk utasítására kórházba kellett vinnünk.

 

Kicsit feldobott minket, hogy felénk járt Johan és Emma a gyermekükkel, Vincenttel. Jó, hogy Ramóna épp kórházban volt. Biztosan rosszabbul lett volna, ha meglátja Emmáék gyermekét.  Megtudtuk, hogy valóban elköltöztek és azért nem írtak, mert elveszítették költözés közben a címünket. Megint három napot voltak nálunk. Olyan szomorú voltam, hogy megint elmennek Johanék. Ők legalább egy kis vidámságot hoztak be. Apa nem beszélt nekik Petyáról. Jobb is, hogy annak idején nem írtuk meg, hogy megszületett.

 

A második nap reggelén néhány tojást vittem Johanéknak, de a tojások egy részét valamiért menet közben leejtettem. Vincent meglátta, odasietett és segített feltakarítani. Este viszont nem tudtam elaludni. Ahogy lehajolt Vincent, láttam egy anyajegyet épp ott, ahol Petyának is volt. De aztán arra gondoltam, biztos csak véletlen. Reggel viszont nyugtalan lettem ismét. Apának semmit nem szóltam eleinte a dologról, de aztán mégis. – Ez biztos véletlen – mondta apa. – De ha mégsem? Kérdeztem. – Á, az csak véletlen – mondta ismét apa. Aztán kiment a fészerbe.

 

Fél óra múlva jött ismét és ezt mondta: – fiam, játszanál egy mezítlábast Vincenttel? – Persze apa – feleltem. Tudtam, miért mondja. Hát megkértem Vincentet. Elmondtam, hogy nálunk így szokás focizni. Levette zokniját. Ekkor láttam meg, hogy egyik kislábujja kisebb és nincs rajta köröm. Hívtam apát. Feltűnés nélkül Ő is megnézte. Ennyit mondott: – Endrének egy szót se! – Értem apa – mondtam boldogan. Apa elviharzott. Húsz perc múlva együtt jöttek vissza Johanékkal.

 

Johan megkérte Vincentet, menjen velük. Emma, Johan és Vincent elvonultak. Apa közben elmondta, hogy Petyával kapcsolatban mindent elmondott Johannak. Két óra múlva visszajöttek mindhárman. Megtudtuk Johanéktól, hogy bár Emma állapotos lett, de nem maradt meg a magzat. Vincentet pedig örökbe fogadták, mert nekik azt mondták, meghaltak a szülei. Vincentnek is ezt hazudták, akik elvitték Őt azok, akik rátaláltak az erdőben. Aztán fájó szívvel ugyan, de visszaadták nekünk Petyát. – Irány a kórház – mondta apa. De előtte Endréhez. Endre ép fát hasogatott. Odaléptem mellé. Endre – mondtam – gyere, itt van Petya. Először nem akarta elhinni, de miután elmondtunk Johanékkal mindent végre felfogta. Majd kicsattant az örömtől.

Ramóna hasonlóképpen a kórházban. Még aznap haza is jött. Idővel teljesen rendbejött. Nagyon rendesek voltak Johanék, mert még egy hónapot maradtak, hogy le tudjanak válni Vincentről és Vincent, jobban mondva Petya is róluk. Bár Johanék hazamentek, ősszel írtak egy levelet, hogy mit szólnánk, ha építenének mellettünk és ide költöznének mellénk. Ennek mindannyian nagyon örültünk. Így is lett. Idővel újra visszaállt a nyugalom és a béke.

 

Ramóna és Endre újra nagyon boldogok lettek, Petya örült, hogy visszakapta a szüleit és boldog volt, hogy Johanék ide költöztek. Emma két év múlva állapotos lett, majd megszülte Janát. A magam részéről elmondhatom, hogy Johanék kulcsszerepet töltöttek be mindig az életünkben. Először Bendőt kaptam tőlük, aztán Petyát és ezzel együtt újra az életemet. Apa nagyon köszönöm neked ezt a történetet – mondtam, majd adtam neki egy nagy puszit. A többiek is kifejezték értékelésüket.  Hallottam, amint anya később ezt súgta apa fülébe: – látod, milyen nagy örömet okoztál nekik!

 

Már kilenc körül járhatott. Anya mindenkit elküldött fürödni. Lassacskán kész lettünk. Lefeküdtünk. Mint mindig, most sem tudtam elaludni, míg apa vissza nem tért. Most kicsit többet volt kinn. Reggel elmondta, hogy ez azért történt így, mert éjjel nagyon hideg volt. Állítása szerint lehetett akár mínusz harminc is. Mifelénk már szeptemberben nagy hidegek vannak. Most a mellett, hogy megnézte, hogy vannak az állatok, fát is kellett hordania. Úgy éjfél lehetett, amikor a lehozott fából rakott a kis kályháinkra, hogy nyugodtan, melegen tudjunk aludni. Láttam újra a lángnyelveket a mennyezeten. Ahogy néztem, ez a megnyugtató látvány szép lassan elaltatott.

 

Hajnaltájt hirtelen féktelen puskaropogásra ébredtünk. Apa csak ennyit mondott: – ne féljetek, minket nem látnak meg, jól letakartam a lejáratot. Nem aggódtunk. A puskák zaja húsz perc múlva lassan megszűnt. Ez után még mindenki visszafeküdt és bár nyugtalanul, de tovább aludtunk. Istentől jövő gondviselés volt, hogy fáinkat nem találták meg most sem az ellenséges csapatok. Felkeléskor láttam, hogy apa most nem csak fát hozott, hanem két nyulat is. Később tudtam meg, hogy egy hete felállított néhány nyúlcsapdát. Most belesétált kettő. Szép, hosszúlábú, izmos mezei nyulak voltak. Jól tápláltak, mondhatni kövérek. Mindig is nagyon szerettük a nyúlételeket. – Mikor csinálod meg apa? – kérdeztem. – Miután beindítottam a kályhát nekiállok – válaszolta kedves hangján.

 

A kályhák már csak kissé voltak melegek. Apa gyorsan újraélesztette őket. Miután kezdett melegebb lenni, lassanként mindannyian kijöttünk az ágyból. Megmostuk arcunkat, megfésülködtünk. Leültünk az asztalhoz, mert anya közben már elkészítette a reggelit. Zsíroskenyér volt hagymával és egy bögre meleg teával. Citromlé nélkül készült, mert citromunk nem volt. De így is nagyon ízlett. Jó volt a meleg bögrét két kézzel átfogni, és úgy kortyolgatni. Apáék reggeli szokásukhoz hűen kávéztak egyet. Miután megitták, apa nekiállott a feladatnak. Tudta, hogy érzékenyen érintene, ha látnám, hogy öli le őket, ezért megkért minket, két percre menjünk be a szobába. Mi engedelmeskedtünk. Miután kinyitotta az ajtót, már ott feküdtek egymás mellett kinyúlva. Elkezdte nyúzni.

 

Figyeltük ügyes mozdulatait. – Megsüssük, vagy pörkölt legyen? Ezt azért kérdezte apa, mert néhány hónapja is fogott hármat, de akkor nem kérdezte, amit kicsit nehezményeztünk. Akkor megígérte, máskor megkérdi. Apa mindig odafigyelt a szükségleteinkre. Azt mondta, hogy ezt Jézustól tanulta. Na, nem személyesen, hanem a Bibliából, az évek alatt. Apa és anya minden este olvasták a Szentírást. Miután elolvastak egy részt, közösen megbeszélték az olvasottakat, majd kérték Istent, hogy segítsen nekik alkalmazni is a tanultakat. Velünk pedig délutánonként vettek át egy – egy fejezetet. Sok dolgot megtanítottak nekünk. Például azt, hogy a Szentírás szerint Istennek van saját neve, mint ahogy a fiának, Jézusnak is. Felismertették, hogy az Isten kifejezés csak egy címre, vagy másként mondva rangra utal. Őt Jehovának hívják.

 

Megtudtam, hogy Jehova és a fia nem egy és ugyanazok, amint azt néhány egyház tanítja, hanem egymástól különálló személyek. Arra is fény derült, hogy a Biblia szerint milyen csodálatos jövő előtt áll az emberiség azon része, akik megtanulnak engedelmeskedni Jehovának és arra is, hogy mielőtt ez eljönne, minden nemzetnek hirdettetni fogja Isten ezt. Szüleim Jehova Tanúi voltak. Mielőtt a pincébe húzódtunk, rendszeresen összejöttünk a hittestvérekkel, hetente kétszer. A tőlünk nyolc kilométerre lévő településre jártunk a papáék lovaskocsijával az összejövetelekre télen, nyáron. Akkor is, ha esett, akkor is, ha fújt, akkor is, ha hideg volt, akkor is, ha meleg. Csak az nem jött, aki annyira beteg volt, hogy nem tudott.

 

Szüleink mélyen belénk vésték, hogy Isten és a fia nagyon fontosnak tartják, ha követői időről – időre összejönnek, hogy imádják Őt. Ezt nem erőltetve tették, hanem fokozatosan. Úgy, hogy sokat meséltek Róla, aminek kapcsán igen megszerettük Őt mindannyian. Ezért sose kellett minket unszolniuk, szívesen mentünk velük. Máig is azt vallom, hogy a szeretetnél nincs tartósabb motiváló erő az erőszakkal, vagy megfélemlítéssel szemben. Ha szeret az ember valakit, azért sok dologra képes. Mi nagyon megszerettük a Teremtőt. Szóval apa megkérdezte, hogy legyenek elkészítve a nyulak. – No, mi legyen lányok? Kérdezte anya is. – Legyen megsütve – válaszoltuk. – Rendben, akkor így lesz – mondta apa. – Köszönjük – válaszoltuk.

 

Nem sokra rá már a finom zsírban sült nyúl illata terjengett mindenütt. Apa, ahogy szokta, szalonnadarabokat és fokhagymát tűzdelt beléjük, és sülés közben időnként egy kevés vörösborral locsolgatta. Kezdtem nagyon éhes lenni a szagoktól. – No, nem sokára megleszek – mondta apa másfél óra elteltével. – De jó! Így is lett. Anya levette a sparheltről. Ahogy felnyitotta a sütőtál fedelét olyan kellemes ízvilág terjengett a pincébe, melyhez hasonlót még békeidőben éreztünk. Anya felvágta a kenyeret. Elővette a tányérokat és az evőeszközöket, megterített mindannyiunknak. Kellemes öröm és megelégedettség látszott mindkettejük arcán, ami nekünk teljes biztonságot sugallt. – Jehova gondoskodott rólunk ma felettébb a szokásosnál, ezért kérlek benneteket, igyekezzetek kezet mosni, hogy nekiülhessünk az ebédnek – mondta édesapánk.

 

– Itt a szappan gyerekek – szólt anya. Mi mentünk is. Mindannyian helyet foglaltunk. Apa kérte, mondjunk el egy közös imát. Emlékszem szavaira. Így imádkozott: – Égi Atyánk, mindenható Istenünk, Jehova. Legyen áldott a neved és legyen megszentelve, mert szereteted felülmúlja minden elképzelésünket. Jó vagy hozzánk. Gondoskodsz mindennapi szükségleteinkről. Megadod, hogy bátorsággal várjuk azt, amit új világnak nevezünk. Nagy a Te neved, hatalmas a jóságod. Ki tudná kikutatni mérhetetlen bölcsességed? Mégis gondolsz ránk, porszem emberekre. Köszönjük ezt! Kérünk, légy velünk továbbra is, védelmezz és bátoríts minket. Segíts abban, hogy meg tudjuk őrizni hitünket, és szorosan ragaszkodjunk hozzád, bármi történjék is a jövőben. Mindezek mellett hálásak vagyunk neked, hogy gondoskodsz fizikai szükségleteinkről is. Nagyon köszönjük mindazt, ami asztalunkra került, ezt a felettébb bőséges ebédet. Kérünk, hallgasd meg szavainkat Jézus Krisztus által, ha az megegyezik a Te akaratoddal. Ámen.

 

Apa imája mindnyájunkat megérintett. Anya szeméből könnycseppek jöttek elő. Rögtön nyújtottam neki zsebkendőmet. – Köszönöm kicsikém – mondta. – Szívesen – válaszoltam. – Na, gyerekek, akkor együnk – szólalt meg apa – együnk, mert éhesek vagyunk. Nekiláttunk. Ilyen finom nyulakat még nem ettem. Előtte sem, de azóta sem. Azt gondolom, benne volt minden szeretet. – Ez nagyon jól sikerült. Emlékeztet arra, amit négy éve készítettél, miután kijöttem a kórházból – mondta anya. – Köszönöm. Anya három éve kórházba került. Orvosunk súlyos tüdőgyulladást állapított meg nála. Volt ugyanis négy kecskénk. Az egyik gondolt egyet és meglógott. Anya elment megkeresni az erdőbe. Közben eleredt az eső, és erősen elkezdett fújni is. Bőrig ázott. A kecskét hazahozta ugyan, de jól megfázott.

 

Először azt gondoltuk, csak megfázással lesz dolgunk, de másnapra erősen belázasodott. Miután már a harmadik napon se ment lejjebb a láz, apa kihívta az orvost, aki azonnal kórházba küldte. Három hetet volt ott. Minden harmadik nap mentünk látogatni. Úgy volt az első két hétben, hogy nem biztos, hogy túléli. Akkor, amikor hazajöttünk a látogatásból, csak imádkozni tudtunk érte. Semmit nem tehettünk. Az imát mindig apa mondta, de előtte megkérdezte mindannyiunktól, hogy mit foglaljon bele. Miután együtt imádkoztunk, apa mindig kiment a fészerbe és ott töltött néhány órát egyedül. Később tudtam meg, hogy ezt az időt csak imával töltötte. Amíg anya élet-halál közt volt, apa alig evett, alig aludt, dolgozni meg nem tudott. Éjjel is csak a plafont nézte.

 

Egyik nap aztán, amikor épp a fészerben volt, jött az orvosunk. Hol van apátok – kérdezte. – A fészerben – válaszoltuk. Erre Ő odament. Közölte, hogy megkapta a hírt, anya életben fog maradni. Apa örömében átölelte a doktor urat, majd beszaladt hozzánk. – Gyertek, indulunk anyához – kiáltotta. Soha nem láttam még ilyen boldognak. Elmentünk. Ahogy beléptünk a kórterembe, anya kedves mosolyára figyeltem fel, amint meglátott minket. Ez a pillanat kitörölhetetlenül bennem maradt. Ott feküdt az ágyon, hasán a Biblia. Szekrényén egy még kissé gőzölgő citromos tea, aminek illata beterítette a szobát. Anya mosolyát látva eszembe jutott, megérte imádkozni. Megölelgettük mindannyian. Még a főnővér is bejött, aki örömében ennyit mondott – Valaki sokat imádkozhatott, mert mi már semmit nem tudtunk tenni. – Igen, valaki sokat – válaszolta apa, majd ránk nézett, és mindhármunkat közrefogva megölelt minket.

 

Ekkor kitört belőlem a sírás. Most fogtam fel igazán, milyen értéke van a másokért elmondott imának és hogy milyen súlyos volt a helyzet. Kértem apát, had mehessek ki az udvarra. Leültem a bejárat mögötti padra és csak sírtam és sírtam. Könnyeimben ott volt most a világ összes bánata, amit mintha egy bőrtömlőbe gyűjtöttek volna. Végül a sírás alábbhagyott. Teljesen megkönnyebbültem. Minden teher leesett rólam. Életem egyik legboldogabb pillanata volt ez. Visszakaptam édesanyámat. Másnap elmentünk anyáért és aznap délután csinálta apa azt a nyulat, melyre anya az imént utalt. Jóllaktunk mindannyian. E csodás ebéd után lefeküdtünk, és elszundítottunk egy órácskára. Ebéd után mindig így tettünk. Nővérem, Katalin ébredt először, majd bátyám, Péter. Mindkettőjüket nagyon szeretem. A világ kincséért sem bántanának meg senkit.

 

Eddig be sem mutattam mélyebben a családunkat. Talán azért, mert kezdettől apa és anya tetteire akartam irányítani a figyelmet, és ebben jócskán elmerültem. Akkor most néhány szót ejtek mindenkiről. Bár Péter kicsit szókimondóbb, és igen tettre kész, vigyázni szokott, mit beszél. Egyszer szembeszállt egy nagy kóborkutyával is, hogy engem megvédjen. A combjába harapott a jószág, miközben engem védett. Pár napig nem is tudott lábra állni a fájdalom és a láz miatt. Apa nagyon megdicsérte a bátorságáért. Ez két éve történt. Ő most tizennyolc éves. Száznyolcvan centi magas, barna hajú, zöld szemű, apához hasonlóan izmos testalkatú.

 

Katalin kedves, szelíd, megértő és türelmes. Ha vigaszra van szükségem, hozzá szaladok. Ő húsz éves, száznyolcvan centi, kék szemű, vállig érő szőke hajú, karcsú, nőies jellem. Én tizenhat vagyok. Lassan százhetvenöt magas. Szemem színe barna, hajam vékonyszálú, barna. Úgy hordom, mint apa, hátra fésülve. Attila a nevem. Péterrel ellentétben vékony vagyok. Testalkatomnál fogva kevesebbet is tudok dolgozni egyszerre, mint Péter. De ezt sosem éreztette velem senki. Ha már itt tartunk, apáról és anyáról is mondok néhány dolgot. Apa a Derék József nevet viseli, aki most negyvenhét éves. A világ legkedvesebb apukája. Százkilencven centi magas, zöld szemű, szélesvállú, izmos karú, jó kiállású. Igazán férfias jellem.

 

Állítólag, amikor anya először meglátta, rögtön megtetszett neki. Anya pedig Derékné Aranyos Mária, aki most negyvenhárom esztendős. Ő sem alacsony. Százhetvenöt centi, karcsú, szép testalkatú. Már korábban említettem, hogy hosszú, derékig érő vörös haja van. A szeme kék, mint az ég. A világ legaranyosabb anyukája. Szerető kedvessége mindig nagy hatással volt ránk. Apa és anya a lehető legteljesebb mértékben összetartják kedves kis családunkat, mely a béke, a nyugalom, és az öröm szigete. Délután három óra volt. Apa a kályhákat pakolta meg, anya teát főzött. Finom, meleg teát ittunk. Olyankor mindig főzött anya, amikor a kályhák nem adtak már annyi meleget. Eseménymentesen teltek a napok. Néha egy – egy géppuskazaj törte meg a csendet, máskor ágyúlövedék.

 

Mindannyian éreztük, hogy jó lenne alkalmanként kimenni, és érezni a nap melegét, friss levegőt szívni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy nem szabad magától érthetőnek venni a természet szépségeit és a szabadságot. Azt, hogy élvezhetjük mindazt a jót, melyet Isten adott, hogy élvezzük. De most tudtuk, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy kinézzünk. Apa minden nap hallgatta a rádiót és tájékoztatott minket a háborús fejleményekről. Az időt társasjátékkal, olvasással, beszélgetéssel, alkalmanként közös takarítással töltöttük. De, ami igazán mély nyomott bennem, az a közös Bibliaolvasásokhoz, és apa kitalált történeteihez volt köthető. Épp a negyvenedik napon voltunk már lenn, amikor apa észrevette, hogy kissé szomorúak voltunk, anyát is beleértve. Felismerte, hogy ennek az lehet az oka, hogy kicsit megcsömörlöttünk a folyamatos benti lét miatt.

 

Ekkor láttam, hogy elővette a Szentírást, összehívott minket és kérte, helyezkedjünk el ágyainkon, mert meg szeretne ismertetni velünk egy bibliai részt, és azt, hogy mit szeretne ebből megtanítani Jehova. A történet főszereplője József volt, akit féltékeny testvérei eladtak rabszolgának Egyiptomba. Ott, idővel Potifárhoz, a fáraó udvari tisztviselőjéhez, a testőrök parancsnokához került. Végezte napi feladatait, amikor Potifár felesége Józsefet, a rabszolgát, erkölcstelenségre akarta csábítani. József nem ment bele, ezért az asszony hamisan azzal vádolta meg, hogy ki akart kezdeni vele. Potifár az asszonynak hitt, ezért börtönbe vetette igazságtalanul. Bár később kikerült a börtönből, és a fáraó után a második leghatalmasabb ember lett, egy ideig a börtön fogja volt. Apa meg akarta tanítani, hogy mi segített neki kibírni a börtönéveket.

 

A bibliai beszámolóban ez állt: „Ezért, fogta Józsefet az ura, és abba a börtönbe vetette, ahol a király foglyait őrizték, és József ott maradt a börtönben. Jehova azonban Józseffel maradt, és szerető-kedvességet mutatott iránta azáltal, hogy József kegyet talált a börtönparancsnok szemében. A börtönparancsnok ezért József kezére bízta az összes rabot, aki a börtönben volt; és ő végeztetett el minden munkát azokkal, akik ott dolgoztak. A börtönparancsnok semminek nem nézett utána, ami a kezére volt bízva, mivel Jehova Józseffel volt, és amihez csak hozzáfogott, Jehova sikeressé tette.”

 

Miután apa felolvasta ezt a részt, megkérdezte: – szerintetek József tehetett arról, hogy börtönbe került? – Nem, nem tehetett erről – válaszoltuk mindnyájan. – Mi tehetünk arról, hogy itt lenn vagyunk? Azt válaszoltuk, hogy nem, mi sem. Majd ezt kérdezte: – a leírás szerint mi segített neki kitartani? – Az, hogy Jehova vele maradt és szerető kedvességet mutatott iránta – válaszoltuk határozottan. – Igen – mondta, majd végezetül megkérdezte, hogy ha Józsefre odafigyelt Isten, ránk oda fog e figyelni, hogy ne kedvetlenedjünk el. Mi egyöntetűen kifejeztük, hogy oda fog. Miután kifejtette apa, hogy milyen nehéz lehetett a börtönélet Józsefnek úgy, hogy a családtagok is messze, valahol másutt voltak, megértettük, hogy mi mennyivel jobb helyzetben vagyunk, mint Ő volt. Bár bizonyos értelemben kissé már ”börtönben” éreztük magunkat, örömet váltott ki mindenkiből, hogy megértettük, Isten támogatni fog, és József helyzetével ellenben, mi itt vagyunk egymásnak.

 

Amikor látta apa, hogy megkönnyebbültünk, nagyon megörült. Ez után már tisztábban láttuk átmeneti „fogságunkat”. Az, hogy a hónapok alatt Jehova megsegített minket nem kérdés, pedig voltak nagy próbáink. A legnagyobb próbánk az ötvenharmadik nap éjjelén történt. Apa kiment szokása szerint. Általában egy órán belül visszajött. Most nem így volt. Éjjel egy óra volt már. Mindenki aludt. Apa már két órája távol volt. Én csak vártam, de semmi. Megelégeltem a várakozást. Felkeltettem Pétert. – Apa nem jött meg – mondtam. – Mikor ment el? – Két órája, de ennyi időt még sosem volt távol. – Megyek, megnézem – mondta, majd felöltözött és kiment. Egy óra múlva jöttek. Apát kötélre erősítette, és úgy eresztette le. Meglőtték. Valószínű, hogy egy véletlen golyó találta el a combján.

 

A zajra mindenki felkelt. Nagyon megijedtünk. Kata gyorsan szaladt a lavórért, anya a kötszerekért. Rengeteg vért veszített. Amikor Péter rátalált, eszméletlen állapotban volt, a megfagyás határán. A golyó keresztülment a combján széttépve az izomzatot. Szerencsére a csontot csak súrolhatta. Anya lemosta a sebet langyos, fertőtlenítőszeres vízzel. Közben apa többször elájult a fájdalomtól. Többször hittük azt, hogy meghal. Éjjel senki nem aludt. Másnap és harmadnap éjjel sem. Annyira fáradtak voltunk, hogy megbeszéltük, egy valaki marad fenn, a többiek alszanak. Péter kezdte az őrködést. Két hétig apának magas láza volt. Nem tudtuk, túléli – e. Rengeteget imádkoztunk. Szinte óránként. Anya és Péter tartotta bennünk a lelket. Katával sokat sírtunk, de nem előttük.

 

Apa többször beszélt magában, szinte semmit nem tudott az első két hétről. Egyik reggel arra lettem figyelmes, hogy miközben anya főzte a kávét, elfehéredett és a földre zuhant. Odarohantunk, felsegítettük, majd elvittük az ágyáig. Alig kapott levegőt. Kimerült idegileg. Ekkor teljesen kétségbeestem, mert Kata is elkezdett sírni. Amikor észrevette Péter, kihívott minket a feljáróhoz. – Csak úgy lehetünk úrrá a helyzeten, ha nem esünk teljesen kétségbe – mondta, majd megfogta kezeinket és kérte, imádkozzunk együtt. Emlékszem imájára. Így hangzott: „Drága Jehova Istenünk! Te vagy mennynek és földnek ura. A Te kezed munkájaként jött létre minden. A Te törvényeidnek engedelmeskedik a nap, a hold és az összes csillag. A Te irányításod által folynak a nagy vizek, ver tajtékot a tenger, repdesnek az égi teremtmények, hoznak termést a növények. Te alkottad a napszakokat, hoztad létre az évszakokat, emeltél fel birodalmakat és zúztál össze. Nagy a Te hatalmad és erőd. Most arra kérünk, légy velünk, és segíts nekünk. Add, hogy apa életben maradjon, hogy anya jobban legyen, és nekünk legyen elég erőnk ahhoz, hogy támaszaik legyünk. Segíts, hogy túléljük megpróbáltatásainkat. Mindezeket Jézus Krisztus által kérjük tőled. Ámen.”

 

Miután Péter elmondta az imát, átölelt minket és csak ennyit mondott: – innentől minden úgy lesz, ahogy Jehova akarja. Megértettük, hogy semmit nem tehetünk, várnunk kell. Apa három héttel a comblövés után kinyitotta a szemét. – Hol vagyok? – Fekszel apa, meglőttek – válaszolta Kata. Mindnyájan odarohantunk. – Hogy vagy apa? – kérdeztük. – Gyengén. Hoznátok vizet, szomjas vagyok. Kata kiszaladt egy bögre friss vízért, anya meg hozott be egy tál levest. Apa ivott és evett is. Napról – napra jobban lett. A hatodik hét elején már magától felült. Ekkor tudtuk, apa életben marad. A hat hét borzalmas várakozással telt. Tudtam, senki máson nem, apa szervezetén és Istenünk, Jehova támogatásán múlott minden, hisz orvos és gyógyszerek hiányában minden reménytelennek tűnt.

 

A nyolcadik hétre apa kezdett újra járni, és a pincébe kerülésünk százötödik napján újra egyedül főzte a reggeli kávét. Bár nehezen ment ki, erőltette. Jó volt látni. Hálát adtunk Jehovának, hogy meghallgatta könyörgéseinket, és cselekedett értünk. E napon teljesen visszatért hozzánk az öröm. Apa ágyban töltött ideje alatt Péter járt ki esténként, és Ő táplálta a kályhákat is. Mint apa, és Ő is jó meleget csinált, hogy ne fázzunk. Este édesapám újra meglepetéssel állt elő. Egy kitalált történettel, melyet azért is nagyon élveztünk, mert számunkra ez egyben azt is jelentette, hogy nem csak fizikailag erősödött meg apa, hanem lelkileg is. – Feküdjetek le az ágyra – mondta. Mi elfoglaltuk helyeinket. Kellemes meleg és meghitt, békés hangulat uralta piciny szobánkat, ráadásul már két napja nem hallottunk egy árva lövést sem. Apa elkezdte.
Félig álmos lepkék libbentek ki a rétre. A félhold alakú rét túloldalán két nyurga őz tanyázott még egy fűzfa alatt. A felszálló köd nedves rongyokat dobált a bokrok és fák alá, a felkelő nap sugarai bájos sugárkoszorúkat szórtak a tóra, mely a békés réttől húsz méterre volt. Itt horgászott a kis Paul, miközben nagyon figyelt a kapásjelző úszóra. Ereiben mintha nem is vér csörgedezne, ült mozdulatlan, és csak bámult arra a pontra. Minden ízülete a kapásjelző mozdulataira volt kihegyezve. Nyakát melengette a felkelő nap összes sugara, de ezt sem vette észre. Csak nézett előre, belemerülve a feladatba. Ma nagy halat kellett fognia. Édesapja rendkívüli ember, aki három hónapja nem tud a lábára állni, mert valami baktériumféle megtámadta ízületeit. Pedig Ő aztán sokat járkált, nem tudott megülni egy helyben.

 

A ház körül mindig akadt bőven tennivalója. Most azonban egyelőre tehetetlen lett. Meg fog gyógyulni az orvosok szerint, csak ehhez időre van szükség. Szegényesen élnek, nem dőzsölnek semmiben. Ha ma halat fog Pauli, megörvendezteti a többieket, és lesz az asztalon étel. Pénzük csak annyi volt, hogy fel ne kopjon az álluk, de mióta az apuka lerobbant, annál is kevesebb. Jól jönne tehát az a halacska. Paul édesapja azt tanította, hogy amíg Isten gondoskodik róluk, nem kell mitől tartaniuk. Az édesanya szorgalmas, derék asszony. Hű feleség, nagyszerű családanya. Paulnak két nővére van. A kis Paul tizenegy múlt a télen. A tó északi részén foglalt helyet már hajnali ötkor. Ott, ahol több a hal állítólag. Árnyékos részt választott egy nagy fűz mellett. Mögötte az erdő, ahonnan néha – néha kijárkált egy – egy nyúl, egy – egy őzike, egészen a tóig. Vizet inni jöttek.

 

Izgalmas és nem mindennapi látvány volt ez ma is, ezért Pauli levegőt is alig vett, hogy el ne ijessze őket. Azt gondolta, ha megijednek, máskor nem is jönnek. Most fél hat óra volt. Eddig három kapás jelezte, hogy vannak itt halak, de mindegyiknél sikertelen rántott be. Gilisztát használt. Előző este szedte őket a kertben. Szép, kövér giliszták voltak. A halak ilyeneket szeretik. Megéhezett, de nem kelt fel, hogy egyék, félt, hogy akkor lesz kapás, amikor nem figyel. Fél óra múlva nem bírta tovább. Elment a hátizsákért. Közben óvatosságból a szemét továbbra is csak az úszóra szegezte. Le nem vette volna róla. Tudta, hogy egy pillanat is elég ahhoz, hogy elmenjen a hal.

 

Visszament a helyére a zsákkal együtt. Kivette és elkezdte enni a hagymás zsíroskenyerét, melyet este készítettek neki a testvérei. Jóízűen evett. Édesapja tud ilyen jóízűen enni, mint Ő. Bicskájával vágja a szeleteket. Még tavaly kapta nagyapjától, aki az Ő nagyapjától örökölte. Közel nyolcvan éves volt az eszköz. Felirattal díszített elefántcsont nyéllel. A felirat arannyal a nyél egyik oldalán ez: „Zsoltárok 23:1”. A másikon meg ez: „Jehova az én Pásztorom, nem szűkölködöm semmiben.” Igazán szép dőltbetűs írással. A penge hossza tizenkettő, a nyélé tíz centi. Gyönyörű darab. Közben meg is ette a kenyeret. Bicskáját megtörölte nadrágja szárába, majd visszatette a zsebébe. Jóllakott. Tíz körül lehetett. Semmi kapás. Pedig neki halat kell hazavinnie. Halat, mert édesapjának ezt javasolta az orvos. A szívére.

 

– Kevés mozgás mellett a szív könnyen megöregszik – mondta a doktor – erre meg jó a hal. A hal egyenlő az élettel. No meg a szegénység nagy úr. A tavon nem horgászhat akárki. Csak az, akinek engedélye van. A tótulajdonos ma megengedte, hogy horgásszon, mert az unokaöccsén segített Pauli, amikor elesett biciklivel. Bekötözte sebeit, majd hazáig kísérte. Szóval a mai horgászat ajándék. Hát ezért jött ki ma. De egyelőre halnak se híre, se hamva. El is mondott már magában egy imát is, kérve Istent, tegyen az ügy érdekében. Pauli csendes, jóravaló, tisztességes gyermek. Szeretik Őt a társai, a tanárai, szomszédjai. Tisztelettel bánik időssel, fiatallal. Jóságos is. A múltkor például egyik osztálytársa egy egész hónapig nem tudott eleget enni, mert nagy volt otthon a nélkülözés. Rendkívül szegények.

 

Pauli minden reggel adott a sajátjából, annak ellenére, hogy neki se jutott sok. Érzékenyen reagált azok szenvedéseire, akik körülötte éltek. Közben már delet harangoztak. Megszomjazott. Elővette kulacsát. Ezt a kulacsot két éve kapta édesapjától. Zöld színű, kerek kulacs. Könnyen lehet inni belőle, mert a nyílása jól van kialakítva. Megivott úgy félliternyit. Melege volt, pedig árnyékban ült. Erősen sütött ma a nap. Lehetett akár harmincöt fok is. Izzadtságát letörölte zsebkendőjével. Egyszerre zajt hallott az erdő felől. Egy kis vaddisznó csörtetett ki a bokrok közül. Nem lehetett több két hónaposnál. Szaladt egy kört mintegy tíz méteres sugárban, aztán ahogy kijött úgy vissza is ment. Amikor eltűnt, az úszó elkezdett mozogni balra kicsit, majd megállt. Utána jobbra, majd megdőlt és hirtelen elmerült. – Most megvagy – kiáltotta Pauli, és rántott egy hatalmasat a boton.

 

Beakadt a horog, a bot hajlott, a damil megfeszült. Pauli felállt és ellentartott a nagy húzásnak. A hal jobbra, a nádas felé vette az irányt. Pauli ellentartott. Most balra menekült. Megint ellentartott. Érzése szerint nem kis példány. Néha tekert egy kicsit az orsón, majd hagyta, had menjen vele. Fárasztotta. Eleinte nem mutatta meg magát. Körülbelül már csak hét méterre lehetett, amikor egyszer megforgatta a vizet. Pauli nagyon megörült a látványnak. Egy negyven – ötven centis tőponty volt. Körülbelül négy kilós az ekkora példány. Rákapott a gilisztára. Pauli óvatosan kezelte a hal fordulatait, folyamatosan feszesen tartva a zsinórt. Többször felkeverte a vizet, lassan haladt a part felé. Egyre közelebb és közelebb került. Két méterre volt. Pauli felvette a merítőt bal kezébe, jobbal meg tartotta a kétségbeesett menekülőt.

 

Tudta, most jön el a legkritikusabb pillanat, a merítés. Közel húzta. Merített. A hal fordult egyet, leakadt és már el is tűnt. Pauli nézte, amint a víztükör ismét kisimul. Leült. – Ekkora hal, és elment – mondta hangosan. De nem kesergett tovább. Ráakasztotta a horogra az újabb csalit, bevetette a vízbe, és ismét leült. Délután három lehetett, amikor elálmosodott a nagy meleg miatt. Elaludt. Azt álmodta, hogy egy nagy harcsát fogott, és mindenki örült a nagy fogásnak, de főleg édesapja, aki beteg. Pontosan egy óra múlva kelt fel, mert érezte, hogy keleti szél borzolta meg vékonyszálú haját, majd a hátán végigfutva távozott. Ráeszmélt, hogy egy órát veszített. Gyorsan kihúzta a horgot. Semmi nem volt rajta. Kishal ehette le.

 

Újabb csalit fűzött rá, majd leült. Gyorsan teltek a percek. Semmi mozdítás. Hat óra volt, amikor egy nagy rántásra lett figyelmes. Berántott. – Megvagy – kiáltott fel örömmel. A bot hajlott, alig tudta tartani. Nagyobb volt, mint az előző. Lefelé menekült. Pauli engedett a zsinóron, mert ha nagyon ellenáll, szakít a hal. Óvatosan adott zsinórt, de időnként húzott egyet. Lassú feladat a fárasztás. Nem szabad elkapkodni. Már vagy tizenöt perce harcoltak egymással, amikor egy kisívű jobbos menekülésbe kezdett a vélhetőleg amur. Olyan hirtelen, és olyan erővel tört ki, hogy Pauli azt hitte, elveszíti ezt is. Ellentartott, majd a bot elejét balra feszítve visszakényszerítette. Az amur nem arról híres, hogy feladja. Dinamikus fajta, nagy erővel.

 

Félórás fárasztás után érezte, hogy begörcsöl a bal tenyere. Levette a botról, és a mellette lévő fűz törzséhez nyomta, hogy kiugorjon belőle. Közben jobb kezével feszítette a zsinórt. – Ez a hal nem mehet el – mondta, majd tartotta, hogy fáradjon. Karjait alig érezte, lába néha remegett, de egy másodpercre sem adta fel. Nem lehet veszíteni! A parttól mintegy hat méterre negyvenperces küzdelem után érezte, fárad. – Nem sok kell már, hogy apának vigyelek – mondta a halnak, aki egyszerre egy fordulattal megmutatta magát. Öt kilós amur. Szép nagy példány. Húzta lassan. Négy, majd három, utána két méterre került. Most nem lehet hibázni. Merített. A hal egyből kifordult és elúszott. Oda minden sikerélmény.

 

Pauli nem adta fel, tovább horgászott, de sötétedésig már nem fogott semmit. Összeszedte felszerelését, sírva elindult haza. Könnyei áztatták az ösvényt. Lehajtott fejjel kullogott, nem is vette észre, hogy elment egy idősebb fiú mellett, aki nem sokkal mellette horgászott. Nem látta akkor se, most se. Húsz perc az út haza. Senki nem fogja őt bántani, hogy nem járt szerencsével, de Ő ma az édesapjának szeretett volna kedveskedni. Könnyei csak potyogtak – potyogtak. Mielőtt a házuk felé vezető útra lépett volna, mellé gurult biciklijén a mellette horgászó fiú. – Kisfiú! Neked adom az egyik nagy halamat, vidd haza – mondta, majd letette a földre, és már ment is tovább, nem kért köszönetet, nem várt dicséretet.

 

Paul megállt, és csodálkozott. Nem hitt a szemének. Egy hét kilós amurt kapott csak úgy. Felvette, majd beletette zsákjába. Hazavitte, majd elújságolta, mi történt. Mindenki csodálkozott, és örült is egyben. Paul, bár nem Ő fogta a halat, nagyon örült, hogy nem tért haza üres kézzel. Miután elmondta, hogy imádkozott is, az édesanyja ezt mondta: – Pauli, kicsikém! Isten meghallgatta kérésed. Ő nem úgy és nem akkor ad, ahogy mi hisszük és gondoljuk! Az Ő útjai kifürkészhetetlenek. – Látom Anyukám – válaszolta meleg hangon. Teltek a napok. Később édesapja felépült, megerősödött. Pár év múlva Pauli már dolgozott, ezért már nem voltak annyira nagyon szegények. A kis Pauliból Paul lett, aki nem régen töltötte a tizenhatot. Volt egy kis zsebpénze, mert a szomszéd földre járt napszámba.

 

Egyik nap gondolt egyet, befizetett horgászni. Ugyan oda ment, mint egykor, amikor semmit nem fogott. Ma valahogy szerencséje volt, mert már kora reggel fogott egy hét kilós amurt. Örült neki. Estig aztán semmi, csak néhány kapás. Elindult haza. Ahogy kerekezett utolért egy kisfiút, aki előtte baktatott lehorgasztott fejjel. Rögtön észrevette Paul, hogy valami nincs rendben. – Hát veled mi történt fiúcska – kérdezte meleg hangon. – Nem fogtam ma semmit. – Tessék, itt van, vidd haza – mondta Paul, majd letette a földre és már ment is tovább, nem kért köszönetet, nem várt dicséretet.

 

– Apa ez csodás történet volt! Sajnáltam Paulit, hogy semmit nem fogott, de Isten segített neki. – Mit gondolsz, miért segített – kérdezte apa. – Mert ő is másokon – mondtam. Megértettem, hogy Isten nem felejt, és ad, ha jók vagyunk másokhoz. Azt is megláttam, hogy ha rajtunk könyörülnek, miképpen Paul is, úgy mi is könnyebben adunk. Eszembe jutott, apáék milyen jók voltak másokhoz. Sokszor megsegítették a rászorultakat. Több alkalommal nem is a feleslegükből, hanem a nélkülözésükből adtak. E történet után jót aludtam. Másnap bátyám lebetegedett. Láza is lett, három napig kínozta. A betegség mindenkin végigsöpört. Reméltük, senki nem hal bele. Gyógyszereink nem voltak. Szerencsére nem lett nagy gond. Anya bírta a legtovább. Végig Ő gondozott minket.

 

Egyik ebéd utáni családi pihenés közben arra lettünk figyelmesek, hogy beszélgetnek valakik a pince felett. Mindenkiben meghűlt a vér. Mozdulatlan hallgattuk. Nem értettük, mit mondanak, ezért csak a hangsúlyból következtettünk, milyen jellegű beszélgetést folytathattak. Németek voltak. Szerintünk hárman. Körülbelül három percig voltak felettünk. A lejárót nem látták meg, mert azt apa mindig gondosan lefedte és szerencsére éjjel esett a hó is, így befedte az egészet. Teljesen biztonságban voltunk. Miután nem hallottuk hangjukat, aggódni kezdtem, hová mehettek. – Szerinted hol vannak apa – kérdeztem. – Nem tudom, de éjjel választ kapunk rá – felelte, majd összehívott minket. Kérte, mondjunk el egy imát. Elmondtunk, majd így folytatta: – éjjel ki kell mennem. Nincs fánk. Figyeljetek! Bármi történjék is, ne jöjjetek utánam, ha késlekednék. Ezzel mindenki könnyen fel lenne fedve. Használni fogom a létra melletti ajtót, amiről már beszéltem nektek. Ez vezet el a mező alatti dombig. Ott kimegyek, majd óvatosan körülnézek. Ha minden rendben, kétszer ötöt kopogok a lejáró fedelén, de nem ott jövök le. Egy darabig az alagutat kell használnom. Itt hordom le a fát, ha nem vitték el.

 

Megértettük, hogy nincs más választás. Apa jól felöltözött, fogott egy lámpást, puszit adott mindenkinek, aztán indult. Összenéztünk, majd anya kérte, imádkozzunk ismét. De most azért, hogy apa sikerrel járjon. Megtettük. Senki nem feküdt le. Vártunk. Anya le és feljárkált, közben néha meg – megállt. Ilyenkor ránk nézett. Eltelt már egy óra, amikor zajt hallottunk. Kopogást, de nem ötöt. Úgy tizenöt lehetett. Féltünk. Csendben ültünk. Péter közelebb ment. Felment a létrán, egészen a nyílásig. Megint kopogás. Péter fülelt, majd elindult lefelé. Megkönnyebbült arcán látszott, nagy gond nem lehet. – Cirmi volt – mondta. Megnyugodtunk. – Tehát életben van – mondtam. Cirmi, amikor vakarózott, a lábával kopogott. Mindenesetre ebből tudtuk, hogy a lejáró közvetlen közelében nincsenek idegenek. Ezt Istentől jövő válaszként tudtuk be. Jehova megnyugtatásképpen felhasználta Cirmit. De még nem volt teljes a nyugalmunk. Apa még nem kopogott.

 

Már két óra is eltelt. Kezdtem újra aggódni. Anya észrevette. Mellém ült, és ennyit mondott: – kicsikém, apa óvatos, ez nem baj. Mindjárt fog kopogni. Anyára néztem. Láttam arcán a nyugalmat, ami engem is megnyugtatott. Hirtelen Kata kezdett el sírni. Nem akarta, hogy észrevegyük, de ahhoz túl nagy volt a csend. Anya most Kata mellé ült. Átölelte. Nehezen hagyott alább a sírással, de idővel Ő is nyugodtabb lett. Anya ekkor felállt, odament a lejáróhoz. Nézte a nyílást. Semmi. Már négy órája semmi. Péter felállt. – Apa után kell mennem – mondta – hátha baja esett. – Ne menj Péter, apa meghagyta – felelte anya. – De anya, mi van, ha baja esett? Anya ekkor elgondolkodott, majd ezt felelte: – ha baja esett, akkor az csak az lehet, hogy fogságba ejtették, de ebben az esetben semmit nem tudunk tenni. Még téged is elejtenek! Akkor mi lesz velünk? Péter ekkor megértette, anyának igaza van. Apa nem véletlen mondta, hogy ne menjünk utána.

 

Kata, hogy elterelje figyelmünket az aggódásról, felvázolt egy általa kitalált képet: – mivel apa óvatos, lassan, fától fáig közelíti meg a fészert és a lejáratot. Így olyan, mintha késlekedne, de csupán óvatos. Az is lehet, hogy még ki sem ért az alagútból, mert valami útjába akadt. Szóval bízzunk Istenben! – Bízzunk – válaszoltuk egybehangzóan. Eltelt már öt óra, és még továbbra is semmi. Húsz perc múlva aztán hallottunk ötöt, majd utána is öt kopogást. – Na, végre – mondta anya. Arcáról egyszerre minden teher lezuhant. Péter és Kata átölelték egymást, majd engem is. Mázsányi teher esett le rólam. De mi tarthatott ilyen sokáig? Megtudtuk, mikor apa visszajött. Az alagút az ötvenedik méternél félig beszakadt, ezért a támasztékokat újra kellett rakni, majd fentről először közepes vastagságú cserfával keresztirányban betetőzni.

 

Utána ment rá úgy hattalicskányi föld a domb oldaláról. Ez összesen négy órát elvett. Apa fát is hozott. De most az alagúton keresztül. Teljes lett a nyugalom. Igaz, mindez csak hajnalra, de miután apa is lefeküdt, mindannyian délig aludtunk. Nem törte meg a nyugalmat senki és semmi. Apa közben táplálta a kályhákat is három óránként. Nem fáztunk. Délben aztán kelegettünk. Először Kata, majd anya. Utána én, rá tíz percre Péter. Apát hagytuk aludni, mert nagyon kifáradt. Halkan beszélgettünk és járkáltunk. Délután háromkor kelt. Kipihente magát. Láttuk, hozott kettő fácánt.

 

Utóbb kiderült, a papáék két éve letett fácáncsapdájába kerültek. Mire apa felkelt, anya már el is készítette mindkettőt. Leves és pörkölt lett belőlük. Kata is segített a készítésben. Mindenkinek ízlett. Este megköszöntem Istennek, hogy apa sikerrel járt. Teltek a napok. Egyre ritkábban hallottunk lövöldözést. Sajnos elromlott a rádiónk, ezért nem tudtunk értesülni az ország helyzetéről. Egyik délután kopogásra lettünk figyelmesek. Mindannyian ledermedtünk. Apa biztos volt abban, hogy néhány napja a hó teljesen beborította a lejáratot. Egyik kopogás után megszólalt Károly bácsi, aki gyülekezetünk egyik vezetője: – itt vagytok? Nyissátok ki! Hahó, itt vagytok még? Mikor meghallottuk hangját, nagyon megörültünk. Apa egyből kinyitotta. – Gyere le Károly, segítek – mondta, majd kezet nyújtott.

 

– Vége a harcoknak, vége. Ma mondták be, hogy az ellenséges csapatok elmenekültek, országunk katonái védelmezik a területeket. Két hete semmi hírét sem lehet hallani összetűzésekről. Jól vagytok? Apával összenéztünk. Odasiettem hozzá, átöleltem. Anya is apát ölelgette, Kata meg Pétert. Apa ekkor hangos sírásban tört ki. Leguggolt a létra mellé, arcát a kezébe temette, és sírt. Az öröm könnyei párosultak a tehertől való megszabadulás könnyeitől. – Károly– mondta anya – ennél jobb hírekkel nem is szolgálhattál volna. – Tudom Mária, tudom. Gyertek, jöjjetek ki. Apa ránk nézett. – Rajta drágáim, induljatok. Péter ment elsőnek, majd Apa és én. Utána Kata, végül anya. – Na, milyen a szabadság íze? – Kérdezte Károly bácsi. – Nagyon jó – válaszoltuk mindannyian, majd újra ölelkeztünk.

 

Ilyen boldogok rég voltunk. Estére már házunkban aludtunk. Másnap reggel kimentem az udvarra, és leültem a lócára. A fehér volt minden a hótól. Egy csapat varjú szállt el felettünk, nagy zajt csapva, de most hangjuk inkább zene volt szabadságot lelt fülemnek. Apa és anya is kijöttek. Leültek mellém. Átöleltek. Hangtalan ültünk. Én anya vállára hajtottam fejem. Együtt voltunk újra, mint régen, szabadon, félelem nélkül. Fél évig tartott pincei életünk, mely annak ellenére, hogy félelemmel vegyes volt, nagymértékben megerősítette közöttünk az összetartozást, az egységet, a hitet, és ami a legfontosabb, a szeretetet.

 

Apa óvatosságból még egy évig őrködött éjjelente, felváltva Péterrel. Természetesen a pincében sok történetet mondott még. Ha mindet leírnám, sok lap megtelne vele. Majd talán egyszer az összest papírra vetem. Jó példát láttam egész kicsi korom óta. Igaz, már nem kisgyermek vagyok. A negyvenhetedik évemben járok, de mindazt, amit egykor apa mesélt és tett jól megjegyeztem. Bár apa és anya már sajnos nem élnek, olyan hatással voltak ránk, amit elmondani sem tudok. Testvéreim boldog házasságban élik mindennapjaikat. Sokszor beszélgetünk a pincei napokról.

 

Van két fiam és egy lányom. Nem telik el úgy egy hét, hogy ne mesélnék nekik. Történeteimet éppúgy szeretik, mint én szerettem apáét. Néha le szoktam menni a pincébe, ahol minden ugyanott van. Az asztal, a szekrény, a lavór, az ágyak, a petróleumlámpák és a kályhák. Ilyenkor leülök ágyamra, és visszagondolok mindarra, amit itt éltünk át. Szinte látom magam előtt apát, amint anya a haját nyírja, vagy, ahogy hozza le a fát éjjel. Látom anyát, ahogy reggeli készít, és kedves hangján asztalhoz hív. Mély nyomot hagytak bennem mindketten. A pincében töltött hónapok nagyban hozzájárultak gyönyörű, érzelmekben gazdag, boldog életemhez.

 

 

VÉGE

Más hangos műveimhez ide kattintson: Szeretném megnézni Benkó Attila más műveit is

Verseimet itt éri el: Szeretném megnézni a verseket

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

HTML Snippets Powered By : XYZScripts.com

A sütik segítségével tudunk javítani a felhasználói élményen. Részletek

Az uniós törvény értelmében ez a weboldal a felhasználói élmény fokozása érdekében „cookie” -at vagy sütiket használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldalunk helyez el (és olvas vissza) a Te számítógépeden, hogy minél egyszerűbbé tegye a számodra a böngészést. A segítségével a webhely megjegyzi a látogatásoddal kapcsolatos beállításokat, könnyebb lesz a weboldal használata. A sütiket törölheted a saját számítógépedről, illetve letilthatod alkalmazásukat a böngésződben. A sütik kezelésére általában a böngészők Eszközök/Beállítások menüjében az Adatvédelem beállításai alatt, cookie vagy süti megnevezéssel van lehetőség. Amennyiben nem tiltod alkalmazásukat a böngésződben, illetve ha az „RENDBEN” feliratú gombra kattintasz, azzal elfogadod a sütik használatát. A sütikről az alábbi címen érhető el bővebb információ: http://www.adatvedelmiszakerto.hu/cookie

Bezárás